Női életközép, újrakezdés, mindennapok

Női életközép, újrakezdés, mindennapok

Hétköznapi hazugságok

Miért nem jó az, ami valódi?

2018. november 02. - Lujzaliza

Nem hiszek a kutyaharapást szőrével gondolatban. Szerintem ideje van mindennek. A gyásznak, a feldolgozásnak, az elengedésnek. De így közel egy év távlatából elgondolkodtam rajta, hogy futnom kéne egy kört, hátha vannak valahol olyan férfiak, akikkel érdemes lenne találkozni. Vagy legalább egy.

Még nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet, és ha a tegnapi bejegyzést olvastad, te is tudod miért. Szóval nagy energiákat nem fektettem a dologba. Tuti kitaláltad. Regisztráltam a Tinderen. Ér röhögni. Tényleg. Egy bejegyzésből talán még nem derült ki, így deklarálom. Naiv vagyok, idealista és azt hiszem, kicsit jobban hiszek az emberekben úgy általában, mint az normális volna.

Na, mindegy! Regisztráltam. Ha jól számolom egyébként ez volt a harmadik kísérletem. Már rájöttem, hogy lassan tanulok. Korábban tettem fel igazi képeket és gondolatokat. A valóság a földön járó barátomat igazolta, aki szerint tök mindegy ki mit ír, mindenki csak dugni akar. Kb. az jött le, az első két próbálkozásból, hogy tényleg. Pedig a környezetemben vannak olyan nőneműek, akik igazit randiztak Tinderről és még kapcsolat is lett belőle. Ezúttal nem gondoltam túl. Csináltam egy kicsit hazudós selfie-t. Azért hazudós, mert ugyan én vagyok, de azért szebb nálam némi varázslás árán. Ne gondolj semmi rémesre, egy kis szépítés a telefon kameráján, amikor kattint. És persze olyan póz, ami előnyös, és amin semmi nem látszik, ami nem az. Egy portré. Fekete-fehér, szép és csajos. Szerintem. És elkezdtem végig nézni számtalan férfi fotót. A Tinder amúgy arra mindenképp jó, hogy ráébredtem vizuális szempontból mégis van típusom. És arra is, hogy én sem vagyok kivétel. Igenis hat rám egy szép férfi. Hangsúlyoznám a férfit. Valahogy azok a fiatalemberek – Jézus, de avítt ez a szó -, nem mozgatnak meg, akik nálam később születtek. Valahogy hiányzik belőlük a tapasztalás sármja.

Persze lett párom. Azt hiszem három is. Ami azért az előző két körhöz képest óriási szám. Mondjuk az én nagyon szigorú első körös szűrőm is lazult. De ma hajnalban, ahogy nézegettem a képeket, azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy az igazi nem működik. Csak a műanyag. A csalás. Amikor szebbnek rajzolom azt, ami van. Pedig érdekes nő vagyok. Sokféle, összetett, gondolkodó, érző. De ami a legfontosabb szerintem, hogy az elmúlt kicsit több, mint négy évtizedben megtanultam nőként működni. Nem csak arra gondolok, hogy van szoknyám és hordom is. Mert amúgy ez is nagy szám. Hanem arra, hogy már örömmel lennék egy kapcsolatban befogadó, támogató, szerető partner. Félre ne értsd, nem olyan férfire vágyom, aki megoldja a hétköznapjaimat. Kemény meló volt, de visszakapaszkodtam a való világba. Van munkám, amit szeretek, keresek pénzt. Van saját otthonom, barátaim, dolgok, amiket szeretek csinálni. Építek és épülök. De csodás lenne ezt megosztani valakivel. Valakivel, akinek szintén vannak ilyen dolgai. Élete, céljai, pontok, amikhez igazodik, ami felé tart, területek, amiket épít, emberek, akikkel kapcsolódik…

2009 tavaszán elkezdődött egy utazás önmagam felé. Lassan, komótosan, kezdetben szinte észrevétlenül. Kényelmes, kellemes belső út volt. Persze itt-ott horzsolt, fájdogált kicsit, de semmi elviselhetetlen. Aranykalit, amiből ki-kirepdestem. A szárnyra kelés persze erősít, szóval 2016-ban új szintre lépett a kurzus. Tudod, mint az edzőteremben. Nagyobb izom, több súly, vagy magasabb ismétlésszám. Sírtam, fájtam, fogcsikorgatva küzdöttem. Megtapasztaltam a határaimat és azt is, milyen érzés átlépni őket. Néhol kegyetlen volt. Porig zúzós, meghalós, feltámadós. De ez a feltámadós dolog a lényeg. Tudom, hogy abba, amit az elmúlt két évben végig csináltam, korábban, mondjuk tíz éve, belehalok. Lelkileg biztosan. Ennek viszont lett egy igen érdekes eredménye. Többé-kevésbé önazonos lettem. Régen eléggé úgy néztem ki, mintha. De most már többnyire tényleg. És tudod mire jöttem rá? Hogy ez a való világban egy csomó ember számára ijesztő, zavarba ejtő és kezelhetetlen. Hogy erre valójában nagyon sokaknak nincs igénye, és ha egy mód van rá, elkerülik. Még csak férfinak sem kell lenni hozzá.

Nem állítom, hogy mindenki. Barátokból elég jól állok. Nincs sok, de azok igaziak. Tudod, olyanok, akik megmondják, ha hülye vagyok. És bármikor eldobnak mindent, ha tényleg segítségre van szükségem. Ezek a kapcsolódásaim ajándék számba mennek. De a többi interakciómban sokszor érzem magam UFO-nak. Ez igaz egy hétköznapi helyzetben is, amikor szólok valamiért, amivel bajom van. Vagy csak rámosolygok egy emberre, akire amúgy nagyon ritkán mosolyognak. De a randizás témájában úgy látom kifejezetten káros, ha őszinte vagyok. Ha például felvállalom, hogy van bennem vágy, akkor rögtön kurva leszek. Ha még azt is, hogy ezelőtt azért kíváncsi lennék az öv feletti részre is, szűz kurva.  Persze nincs nagy mintám, de az a kicsi, ami van, ezt mutatja. Nem bölcs azt mondani, amit gondolok. Nem bölcs megmutatni ki vagyok valójában. Úgy tűnik, hogy egy játszmákra berendezkedett világban vagy játszol, vagy – remélem így van – hosszan várakozol és bízol az Égiekben, hogy valahogy elküldik neked az Embert.

Megfigyelted már milyen sokféle kifejezést használnak a nők a társukra? Bennem azt hiszem a „Zuram” kifejezés csapja ki leginkább a biztosítékot, de ez nem is csoda, mert közel 19 évig éltem a „Zurammal”. És pont ilyen hosszan kapaszkodtam abba az illúzióba, hogy ő a társam, nem a „Zuram”. Én szeretem az „Emberem” kifejezést. Meg a magyar nyelvet. Emberemre akadtam…

Annyira csodás lenne az „Emberem”-re akadni. Az mondjuk elég rémes, hogy egyszer már sikerült, de elszúrtuk. Viszont vágynék egy emberre, aki amúgy férfi nemű. És akinek bejön, hogy igazi vagyok. Nem csak belül, kívül is. Rossz hír, hogy bár kis hazugsággal lehet rólam jó képeket csinálni, de épp úgy nézek ki, mint egy átlag negyvenes nő. Sőt anya. Nekem is jót tesz a romantikus gyertyafény. Nem csak a szépítő szűrő a telefon kameráján.

Azt sem mondom, hogy időnként nem csúszok bele játszmákba. Belecsúszok. Nem vagyok mindig önazonos. Nekem is megvannak a magam hendikepjei, sérülései, hátizsákja saját, és transzgenerációs pakkokkal. Viszont minden nap igyekszem kihordani valamit belőle. Akár azzal is, hogy írok. A Varázsló, akiről tegnap meséltem megtanított a hétköznapi tudatosságra. A „Zuram” szerint ösztönlény vagyok. Amúgy van benne valami. Szeretek enni, hangosan nevetni, sírni, érezni, érinteni, élni. De közben igyekszem figyelni és tetten érni a mintákat, a sérüléseket. A rutinokat, amelyek kérés nélkül lefutnak, mert mindig így csináltam, így tanultam anyámtól, így védenek meg attól, hogy fájjon.

Régen is megosztó voltam. Régen más miatt, mint most. Régen én voltam a szarkasztikus, okos, hangos, extrovertált lány, aki bármikor képes volt bárkit egy jó poénért megbántani és közben azt hitte vicces. A lényegem hasonló volt, mint most, de ez volt a páncélom. A védelem, ami megóvott attól, hogy sebezhetőnek látsszak. Ma már tudom, hogy annak ellenére, hogy vonzó volt sok ellenkező nemű számára, mégiscsak valamiféle férfias működésmód volt. Örülök, hogy mára, nőiesre tudtam cserélni. Viszont ebben az a félelmetes, hogy most nem tudom kipróbálni gyakorlatban milyen ez a működés. A Varázslóval sikerült. Egy darabig. Amúgy addig voltunk igazán boldogok is. De az ott, és akkor nem volt tudatos. Csak megtörtént, magától. Azóta sok mindent megértettem. Arra jutottam, hogy most már egy férfit szeretnék. Nem kell, hogy tökéletes legyen. A párkapcsolat úgyis tanítás. De legyen készen arra, hogy férfi legyen, egy nő mellett. Én vállalom, hogy nekem jó gondoskodni. Jó hazavárni valakit. Már nem akarom legyőzni a társamat. Ma azt gondolom, hogy nekem bőven elég önmagam legyőzése. Bőven elég lesz lakatot tenni a számra, amikor előbújik belőlem a „Segítő”. Mert már tudom, hogy nem nevelhetem fel a férfit, aki a társam. Illetve, ha mégis, egyetlen eszközzel. Úgy hívják bizalom. Hit. Benne, hogy képes rá, hogy azzá váljon, akivé lehet. A legjobbá, amit ki lehet hozni belőle. És ez az ő dolga. Neki kell akarnia kihozni önmagából. Nem nekem. Én egyetlen dologban tudom támogatni. Abban, hogy hiszek benne. Ha kell csendben, ha kell szavakkal.

De ezt nem írhatom ki a Tinderre. Meg amúgy sehová sem. Na, jó, ide a blogra de. Név nélkül. De attól azért félek, hogy ez inkább ijesztő, mint vonzó. Mert ehhez olyan Ember kell a férfi neműekből, aki készen van erre. Készen van arra, hogy egy olyan nővel éljen, aki látja benne a legjobbat, aki lehetne. Ez lehet szárny, de lehet béklyó is. Fura, hogy azt írtam, éljen. Mármint együtt. Büdös Freud. Mi sem áll távolabb tőlem most, minthogy bárkivel együtt éljek. Na, jó a Varázsló kivétel. Eddig azt hittem, hogy irdatlanul független és önálló vagyok. De közben, mikor kicsit nem figyelek oda, azt írom élni valakivel. Ezen majd gondolkodom. Patthelyzet. Ha szívesen maradok a látszatban, karistolok a felszínen, kicsit hazudós képeket teszek ki a Tinderre, vagy bárhová, kicsit hazudós vagyok abban, hogy ki vagyok igazából, tuti találok valakit. És ahogy a fenti elszólás mutatja, belül igazán vágyom is rá. De közben meg hazudósat nem akarok. Úton járót szeretnék. Igazit. Lehet tökéletlen, csak gondolkodjon, érezzen, legyen úton önmaga felé. És legyen valami küldetése a világban. Fura volt rájönni, hogy számomra ez a vonzó. De ez az.

És miközben játszadozom a valódi és a hazudós profillal a Tinderen, blogolok a gondolataimról és pillanatról pillanatra keresem a legjobb helyemet a világban, nagyon nehezemre esik megtanulni várni. És bízni. Megtanulni elfogadni, hogy totál mindegy, hogy általában a világban fura vagyok és UFO. Totál mindegy, ki mit gondol rólam. Ki hogyan kapcsolódik, vagy nem. Minden és mindenki meg fog érkezni idejében. És nincs más dolgom, mint menni a saját utamon. Azon a módon, ahogyan ott és akkor éppen tudok. Sírva, nevetve, dühöngve, világmegváltva. Tökéletlenül tökéletesen.

Szóval lehet, hogy általában a nem igazi jobban működik a világban, mint a valódi. De az én szempontomból az a lényeg, hogy képes legyek kivárni, míg megérkeznek az életembe azok az emberek, helyzetek, dolgok, akik, és amelyek ahhoz tudnak kapcsolódni, aki és amilyen én vagyok ma.

Egy csodás tanítótól kaptam egy Márai idézetet egyszer. Megosztom. Sokszor gondolok rá, mert ebben elég béna vagyok még. És mára azt hiszem ennyi is. Ébred a gyerek.

„Márai Sándor: Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”

A bejegyzés trackback címe:

https://elek-nemcsakletezem.blog.hu/api/trackback/id/tr3714339403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása