Női életközép, újrakezdés, mindennapok

Reggeli csapongás

Bénázások története

2018. november 04. - Lujzaliza

Van, hogy úgy ébredek, még dolgozik bennem az előző nap. Ma is ez történt. Félig ébren méláztam. Mert tegnap este, közvetlenül elalvás előtt, beszélgettem valakivel. Na, jó nem beszélgettünk, chateltünk. Ez volt. Pedig utálom a chatet. Régen a beszélgetéshez mindig tartozott egy arc, gesztusok, mosoly, hangszín, egy bögre tea vagy egy pohár bor. Ma rengetegszer csak a billentyűzetet kopogtatom és próbálom kitalálni, mi történik a másik oldalon. De ettől függetlenül ma hajnalban a chat kapcsán jutott eszembe egy játék. A mi lenne ha…

Amikor valakit meg szeretnél ismerni, általában felteszel egy csomó sablonos kérdést. Amire többnyire kapsz egy rakás kimunkált, szokásos választ. De ez a játék épp azért jó szerintem, mert tud végtelenül intuitív lenni. Ma reggel az jutott eszembe, hogyha hely lennék, eldugott erdei tisztás lennék. Amin magas, simogató fű van, napsütés és béke. De nem túl könnyű megtalálni. Sokat kell érte menni és kutatni. És mikor odaérsz, nincs rajta semmi extra. Csak csupa igaziság. Napfény, madárcsicsergés, nyugi, meg bogarak és valójában meló. Mert egy erdei tisztás csak elsőre tűnik romantikusnak. Ha ott vagy egy darabig, csomó minden kiderül róla. De azt hiszem ez jó asszociáció velem kapcsolatban. Ha foglalkozás lennék, gyémántcsiszoló lennék. Egyetlen századmásodperc alatt pattant ki a fejemből ez a szó. Nem is gondolkodtam rajta. De elképesztően igaz. A kornak – ha értelmesen használod az időt -, megvan az az előnye, hogy elkezdesz értékesnek látni rengeteg dolgot, ami mellett korábban elsuhantál. Embereket, helyeket, pillanatokat, történeteket. Én az a generáció vagyok, aki a tekintély elfogadásában szocializálódott. Évtizedeken át éltem úgy, hogy nem kérdeztem vissza. De az utóbbi években valahogy újra megtaláltam magamban a valódi kíváncsiságot. Azt, amivel képes vagyok rácsodálkozni a világra és azokra, akik benne élnek. És a valódi kíváncsiság kinyitja az embereket és a világot. Abban megláthatom a gyémántot, a fénytelen kavicsban. Általában meglátom. Jó napokon ez remek érzés. Rossz napokon elég kínzó kétely tud lenni, hogy kavics, vagy gyémánt és vajon normális-e mindenkiben drágakövet látni. De azért mélyen azt hiszem, ha nem is túl gyakori ez a képesség, de azért normális. És gyógyító tud lenni. Amikor valaki hisz benned.

Egyszer, ha lehet, szeretném ezt a tulajdonságomat használni arra, hogy éljek belőle. A meghallgatásból, a kérdésekből, a hitből. Abból, hogy tudok hinni benne, hogy Te is egy gyémánt vagy. Ahogy azt gondolom mindenki. Van, akinek nagyon durva a története, vagy épp más a dolga, de ettől a lényege mégiscsak gyémánt. Azt hiszem egyik nap írtam, hogy idealista vagyok. Most már hivatalos. De ha segítő leszek, igazi, ezt fogom írni a névjegyemre: gyémántcsiszoló. Vagy nem. :)

Amúgy nem is ezekről akartam írni. Eredetileg azért ültem géphez, hogy a bénaságról írjak. Az újrakezdés bénaságáról. Mert hiába vagyok felnőtt, az elmúlt közel húsz évet egy sajátságos munkamegosztásban éltem. Amiben – mázli -, de főleg olyan dolgokat kellett csinálnom, amiben jobb vagyok. A kevésbé jókat megcsinálta a mérnökember férjem. Amiben meg ő volt jó. És az a rémes, hogy amit húsz éve egész jól megoldottam, abban totál béna lettem ez idő alatt, mert nem kellett gyakorolnom. Én afféle, nagyjából a földön járó, holdkóros fajta vagyok. Racionális spirituális. Szóval nem áll távol tőlem sem a gondolkodás, sem a szervezés. Amellett, hogy hiszek a transzcendensben is. De mióta egyedül vagyok, számosszor találom magam teljesen béna és bosszantóan kellemetlen helyzetekben. Amikor a kompetencia érzetem egyszerűen semmivé lesz.

Őrült jó szerintem, hogy érző és intuitív lény vagyok. De néha tudnám nélkülözni azt az érzelmi hullámvasutat, amit egy teljesen hétköznapi megoldást igénylő helyzet kivált belőlem. Amikor például eltervezem, hogy a gyerekkel töltök pár napot a nyugiban, bringázva, Duna partozva, az otthonomtól távol, hogy tuti ne „háztartsak”, vagy ücsörögjünk valami buta rajzfilm előtt. Elképzelem és elkezdem megcsinálni. Már van bringaszállítóm, mert az első önálló nyaralásom előtt – értsd, ahová a férjem nélkül indultam, kettesben a gyerekemmel, külföldiába -, vettem. Szerencsére a 11 éves fiam megmutatta, hogy kell összeszerelni. Többé-kevésbé biztonságosan rá tudom már applikálni a bringákat is. A gyerek méretű vázat is. Már nem felejtem el rögzíteni a pedált, és az első villát. Ugyan még mindig képtelen vagyok mindent bepakolni – pedig régen, amikor házasságban éltem ez az én dolgom volt, és működött -, meg időben elindulni sem, de azért valahogy mégis útra keltem. Ideértünk és lehetne jó is. Szépséges a hely, nyugis kulipintyó egy festői kis falucskában. De mikor megérkeztem – a némileg hiányos barátnői instrukciókkal a tarsolyomban – megpróbáltam rájönni, hogyan csinálhatok meleget. Bekapcsoltam a kazánt, amiről azt mondta a barátnőm, hogy vagy működik, vagy nem. Van ugyan halvány fogalmam a használati melegvízről, meg a fűtési körökről, de főleg hallomásból, mert korábban ezzel nem volt dolgom. Megoldotta a férjem. Most viszont ott álltam egy kazán előtt és megnyomtam az ON-t. Próbáltam rájönni, hogy vajon most csinál meleget, vagy sem. Normális-e az a búgás, ami jön belőle, vagy életem végéig törleszthetem a tönkre tett házat. Majd bölcsen felfedeztem, hogy a radiátorban nem fog meleget csinálni, mert el vannak zárva a csapok, amikről azt gondoltam, hogy a fűtési körhöz tartoznak. Kinyitottam, mire ömleni kezdett a víz, legalább két helyen. Elzártam. A kazán hibaüzenettel meghalt.  Ott álltam hülyén, azon gondolkodva, hogy vajon tök értelmes felnőttként ilyenkor miért nem látom, hogy az ötrétegű csövek végén lévő csatlakozó anya le van csavarva. És próbáltam kitalálni, hogy kicsi bajt csináltam, vagy nagyot. Majd kigugliztam, hogy csak a víznyomást vágtam haza a kazánban. Feltöltöttem, újra indítottam. És bár megoldottam, rém szerencsétlennek éreztem magad. Feszült lettem és az idilli hétvége képe fénysebességgel távolodni kezdett…

Biztos lesz egy olyan pillanat, amikor kompetensnek fogom érezni magam a saját életemben. De az ilyen totál szerencsétlen helyzetekben – amiből mindig jut, ha kimozdulok a hétköznapi megszokottból -, egyszerűen sikítani tudnék. És nagyon érdekelne, hogy csak én vagyok ilyen béna, vagy ez a funkcionális szerencsétlenség minden nőben – talán férfiban – létrejön, ha új életet kezd és kiszáll egy hosszú kapcsolatból? Az életképességemet amúgy is ezer módon kellett újra építenem, amikor a válás mellett döntöttem, de ezekre a teljesen hétköznapi apróságokra egyáltalán nem számítottam. Amikor először jöttem rá, hogy kéne egy autószerelő. Vagy új fogorvos. Vagy tegnap, mikor kiderült, hogy a fiam bringáján olyan szelep van, amihez nem jó a pumpa, ami nálunk van. Vagy amikor el kell indulnom az erdőbe, mert amúgy imádok kirándulni és rájövök, hogy az utóbbi húsz évben kizárólag a férjemet követtem, szóval fogalmam sincs képes vagyok-e eltájékozódni a turista jeleken. Vagyis amikor inkább azt gondolom, hogy nem, mint igen. Amikor megélem, hogy totál béna vagyok és gyáva. Amikor a korábban teljesen természetesnek számító dolgokhoz kell vennem egy nagy levegőt és rá kell vennem magam, hogy belevágjak. Amikor egy elutazós hosszú hétvége a barátnőmék kölcsön házába csak másodszorra lehet olyan, amilyennek először képzeltem. Mert addigra jön meg a rutin adta biztonságom. Amikor a nem is tudom hányadik bringázásra tudok úgy elindulni, hogy van nálunk sisak, lámpa, tudom honnan, hová megyünk. Vagy nem pontosan, de legalább nem feszülök rajta…

Nagyon bosszantó érzés felnőttként ennyire bénának lenni totál egyszerű dolgokban. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mindeközben van velem egy totál elbizonytalanodott gyerek, aki számára nekem kéne adnom a stabilitást. A biztonságot. Azt, amim nekem sincs igazán. Ami egy banális helyzetben is képes kibillenni. És az az elképesztő, hogy közben valahol tudom, hogy ez normális. Abból adódik, ahogyan az elmúlt húsz évben éltem. És tudom, hogy haladok és napról napra jobb lesz. Azt is tudom, hogy valójában oké így, ahogy van. Hiszen a bénaságommal is tanítok. Hogy ér bénának lenni, hogy gyakorlással csiszolható a bénaság, hogy lehet váltani és a dühöngés, szerencsétlenkedés után, mégis kihozhatok egy élvezhető szombatot abból, ami fél délelőttös nyűglődésnek indult. Ezt mind tudom a fejemben. De belül a lelkemben kicsit szomorú vagyok, kicsit sajnálom, lesajnálom magam és azon gondolkodom, vajon ez mással is így van? Ez még normális, vagy én bénább vagyok, mint az átlag?

És vasárnap reggel, amíg a gyerekem alszik, kiülök a kölcsönkapott kulipintyó teraszára, pizsamában, papucsban, mezítláb és begépelem a notebookomba a kételyeimet és gondolataimat, hogy kevésbé feszítsenek. És azt remélem, hogy valaki elolvassa és azt írja majd alá, jé, ez olyan, mintha én írtam volna. Hogy ez velem is megtörtént, csak a bringázás helyett valami mással.

Sokat írok mostanában. Segít. Terápiás. Tisztáz, rendez, gyógyít. Mint Dumbledore professzor merengője. Ha túl sok a gondolatom, lecsapolom. Csak nekem betűk kellenek hozzá. De utána jobb. És remélem, egyszer megtanulok nem feszülni azon, ami új. Amiben béna vagyok. Hogy megtanulom úgy a saját életemet, ahogyan a kicsik járni tanulnak. Természetesnek véve a popsira, vagy rosszabb esetben az arcra huppanást. Kicsit sírva, de újra felállva és örülve minden lépésnek, amit már képes vagyok önállóan megtenni…

A bejegyzés trackback címe:

https://elek-nemcsakletezem.blog.hu/api/trackback/id/tr4214343183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.