Tegnap rácsörögtem édesanyámra telefonon. Nem vett fel, de nem aggódtam, gondoltam a kertben bogarászik és nem vitt telefont. Még örültem is, mert ez jót tesz neki és azt is jelenti, hogy ma épp jól van. Ezután a húgom következett a sorban, hogy megkérdezzem mi van velük, hogy bírják a szobafogságot. Mikor felvett és megkérdeztem mi újság, azt felelte, hogy jól vannak, épp lementek anyuékhoz...
Egyetlen "Ó-t" tudtam kinyögni, majd csend támadt a vonalban. Egyszerre lettem döbbent, dühös, aggódó és még ki tudja hány érzés szakadt rám egyszerre ettől a mondattól. Édesanyám és a párja is a halmozottan veszélyeztett csoportba tartozik. A koruk, az éppen aktív betegségeik, egészségi állapotuk okán egyaránt. Hiányoznak. Nagyon régen láttam őket. Pont azért, mert mikor legutóbb mentünk volna, valami fura - még sosem tapasztalt - betegségféle tört ki rajtam, amit nem akartam még véletlenül sem átadni, ezért fájó szívvel lemondtam a látogatást. Pedig mind a négyen készültünk rá lélekben nagyon. A nagyszülők, a fiam és én is. Normális időkben rendszeresen találkozunk, mert sokat jelentünk egymásnak.
Ezt a látogatást mégis lemondtam, mert így éreztem helyesnek.
Erre a tesóm a telefonban azt mondja nekem, hogy ők meg lementek. Kvázi leköltöztek. Úgy, hogy a sógorom ingatlanügynök és genetikailag is alkalmatlan az egy helyben ülésre, így tegnapig rendszeresen kijárt dolgozni, vásárolni, vagy "halaszthatatlan" ügyeket intézni. Persze szigorúan maszkban, kezet mosva, fertőtlenítve, átöltözve, meg minden, de akkor is.
Kezemben a telefonnal hallgattam és próbáltam kihámozni magamból, hogy mit is kezdjek ezzel az egésszel. A zsigeri reakcióm az lett volna, hogy leüvöltöm a húgomat, hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek és önzők. Hogyan lehet, hogy azért, mert nekik kényelmetlen a kicsi pesti lakás és néha nehéz a legújabb családtaggal az élet egyszerűen "hazamenekülnek" anyuékhoz, akikre most kéne igazán vigyáznunk.
Ez az érzés csak erősödött bennem, mikor megemlítettem halkan, de jól érezhető nehezteléssel, hogy nagyon nem értek egyet ezzel a döntéssel és a húgom azt válaszolta, hogy higgyem el, ő is gondolkodott ezen egy csomót és anyuék amúgy is kijárnak hetente háromszor vásárolni. Erre egészen hangosan azt szerettem volna kiabálni neki, hogy akkor egy kicsivel tovább kellett volna gondolkodni.
Elmondhatatlanul dühös lettem. Tudom, hogy a düh nem alap, hanem csak elfedő érzelem és miközben tartottam a telefont és azon gondolkodtam letegyem, vagy beszéljek-e tovább a tesómmal, próbáltam megfejteni, hogy mi van mögötte.
Sok mindent találtam és valószínűleg nem is mindent. Többek közt talán ezért is kezdtem írni róla.
Először jött az ítélet és a leüvöltős kioktatás vágya. Hogy a húgom hogyan lehet ilyen önző és hülye. Utána a becsapottság, megbántottság érzése, mert rendszeresen beszélek anyával, óvatosságra intve őket. Anyával, aki egy szóval sem említette, hogy van ilyen terv. Nyilván nem akarta hallani mindazt, ami miatt most billentyűzetet ragadtam. Utána jött a rémület, hogy mi lesz, ha a tesómék odahurcolták a vírust és betegek lesznek. Vagy ne adj isten belehalnak. Majd a gondolat, hogy úristen az milyen nehéz lenne mindenkinek. Ezzel a tudattal élni. Majd a következő, hogy amúgy lehet, hogy mindenki egészséges és semmi bajuk nem lesz, ami hurrá. És hogy akkor majd jön az "ugyehogy nem kell feleslegesen parázni" utólagos bölcsessége. Amivel nem az a gond, hogy nem lett igazam, vagy hogy nekik lett, hanem hogy táplálja azt a teljesen természetes illúziót, hogy a baj kizárólag a szomszéddal, vagy valami távoli ismerőssel, ismeretlenekkel történhet meg, ezért tök oké, ha nem teszünk meg mindent, hogy elkerüljük.
És ezzel megint körbe értem. Mert tudom, hogy bennem is van egy ilyen kimondott, vagy kimondatlan gondolat, bizalom, naivitás... Nevezd aminek akarod. Egyik nap már magamban is tetten értem. De ettől teljesen függetlenül varrtam maszkot. Megnéztem milyen illóolaj keverékkel tudok tüdőgyulladást kezelni és mi van itthon. Párologtatok a lakásban. Hosszan mosok kezet mikor hazaérek, pedig mind a rendszeresség, mind az alaposság komoly, tudatos erőfeszítést igényel tőlem, mert nem ez a gyári beállításom. 12 napig nem voltam boltban és tegnap, mikor már menni kellett, maszkban, kesztyűvel, kézfertőtlenítővel tettem, pedig közben a lényem egy része nevetségesnek és furának találta ezt az egészet. A felnőtt énem mégis azt mondja a kuncogónak, hogy hallgasson, mert mi van ha számít? Mi van ha fertőzök? És azt is, hogy tök mindegy, ha valamikor kiderül, hogy ez mind túlzás és hülyeség, vagy értelmetlen volt, de a mai tudásunk szerint ezt kell tennem azért, hogy felelős felnőttnek érezhessem magam és hogy vigyázzak másokra, magamra.
És persze tudom, hogy anyáék szerint ez az egész nem nagy dolog. Meg hogy ott van egy új unoka, aki cuki és napról napra rohamtempóban fejlődik. Meg a "szegény húgom", akit agyonnyom a "tökéletes anya program" kényszeressége. Ami egyébként engem ugyanígy gúzsba kötött anno, csak akkor azzal javarészt egyedül küzdöttem. Mert mindig én voltam a nagy és erős. És tudom, hogy tegnap az "Ó"-ban felszakadt ennek a fájdalma is belőlem. Annak az érzése, hogy a tesómat anyám csomó mindenben támogatja, amit én meg sem mertem próbálni, mert már gyerekként kondicionálódtam a "felelős vagyok" felnőtteknek is nehezen elviselhető tudására, amit gyerekkoromban anyám ötcsillagos érzelmi zsarolóként égetett be. Megjelent bennem az a csalódottság érzés is, amivel szülőként szembesülsz, mikor rájössz, hogy becsaptak a gyerekeid, akikben bíztál. Meg persze az önsajnálat, hogy esetleg elveszítem anyát, mert beteg lesz húgomék leköltözésnek köszönhetően. Aktiválódott a szokásos, nem vagyok elég jó és nem számítok sérülés, abban a gondolatban, hogy ez a döntés rám is hathat, de én nem szerepeltem az egyenletben.
Ezek pörögtek bennem végtelen körtáncban, megállás nélkül, hullámozva, elfárasztva, megőrjítve.
Lementem futni a kiserdőbe. Úgyis kellett. Készülök a gyerekkel a mozgásóra két hónapos futás kihívására. Isten áldja a Waldorfot és Nándi bácsit! :)
Fülembe dugtam a Jazzyt és hagytam, hogy a mozgás termelte endorfin, a jó levegő és a zöld leállítsa bennem a végtelenített monológot. Már majdnem sikerült, mikor a rádiót félbeszakította egy hívás. Anyám. Nem vettem fel. Részint, mert még úgy fújtatok futás közben, mint egy különösen öreg és beteg mozdony. Részint mert megint rám szakadt az egész emocionális katyvasz és azt éreztem nem tudnék higgadtan és szeretteljesen viszonyulni most ehhez az egészhez.
A futás elcsendesítő hatását ez a híváskísérlet semmivé tette. Hazaérve pörögtem tovább.
Alapvetően isteni, hogy rengeteg aspektust, nézőpontot, mozgatórugót tudok meglátni és megérteni, ha emberekről, helyzetekről van szó. Millió árnyalatot, sérülést, mintázatot vagyok képes felfedezni egyetlen pillanat alatt a másikban, ezért könnyű empátiát éreznem. Még akkor is, ha azok ébresztenek bennem fájdalmat, akiket a legjobban szeretek. Ott kicsit tovább tart, mint idegeneknél. Szóval értem a húgomat, értem az anyámat, értem a sógoromat, értem a papát. Először csak a fejemben. Majd lassan előhúzom az önreflexiót - aki egyébként kellően szakasztikus és provokatív -, hogy akkor most hogy is vagyok az elfogadással? A karmával? Meg azzal a tudással, hogy minden értünk van? Hogy ezt csak mondani tudom iszonyatosan bölcsen másoknak, vagy megy nekem is, hogy beszedjem a gyógyszert, amit másoknak írok fel?
Ezen mélázok épp, mikor anyám újra hív. Még nem veszem fel. Nem tudom, mert újra elönti a lelkemet a neheztelés, a szomorúság, az indulat. Hagyom, hogy visszahúzódjon, majd írok neki egy smst, hogy inkább beszéljünk holnap, mert most még túl sok bennem az emóció, sokkos és zaklatott vagyok. Azt írja, oké. És tudom, hogy ez nem sok. De azt is tudom, hogy ez egy új, felelős minta, amit munkával alakítottam ki magamban. Az a képesség, hogy ilyenkor nem vonulok passzív-agresszív sünként a baralngomba, mindenkit nyomasztva, manipulatív eszközökkel kikényszerítve a figyelmet, hanem felnőttként meg tudom fogalmazni, hogy rosszul vagyok és időt kérek.
És megnyugtató az a tudat, hogy nem üvöltöttem le a húgomat. Hogy ki tudtam mondani viszonylag higgadtan, hogy nem értek egyet azzal, amit csináltak. Régen csak hallgattam volna. És megnyugtató, hogy lassan el tudok jutni addig az érzésig is, hogy ami van, az a valóság. A tesóm és a családja már ott van anyuéknál. És én semmit sem tehetek már, csak azt, hogy megpróbálom elfogadni az érzéseimmel is azt, amit a fejemmel már elfogadtam. Hogy ők itt és most ezt tudták tenni. Akkor is, ha én itthon maradtam. Akkor is, ha én képes voltam a gondolatot, hogy "de jó lenne a tavaszi szünetben meglátogatni őket", visszatenni a dobozba és azt mondani a kuncogónak, aki szerint túlaggódom a helyzetet, hogy majd akkor megyünk, ha már biztonságos. Próbálok lehuppanni az erkölcsi piedesztálról a földre. A neheztelésből, a szeretetbe. A rémséges jövőbeli forgatókönyvek világából a mostba.
És hálás vagyok a szavakért. Az írás képességért. Mert mire ideértem, érzem, hogy ma fogok tudni anyával beszélni mindarról, amit itt leírtam. El tudom majd neki mondani mi az, ami bánt, anélkül, hogy elítélném bármelyiküket és igyekeznék szándékosan bűntudatot kelteni benne. És persze tudom, hogy lesz bűntudata. Mert engem épp annyira szeret, mint a húgomat. Csak másképp. Mert én vagyok a nagy és erős. Aki megoldom. És olyan fura és nem fura egyszerre, hogy anya, aki ugyan a kisebb testvér volt épp így szenvedett ettől egész életében. Hogy a szülei a nővérét óvták, őt meg sokszor magára hagyták, mert tudták, hogy megoldja. És én is tudom, hogy megismételjük a mintákat. Néha ugyanúgy, néha a másik végletben.
Tudom, hogy mielőtt megtanuljuk a már felismert sérüléseinket valahogyan kezelni, először a másik végletbe lengünk ki, mint az inga. Majd csökkenő amplitúdóval, tudatossággal és isteni segítséggel (vagy hívd ahogy akarod) eljutunk középre. És mikor azt hisszük ott vagyunk, érkezik egy mondat, amire csak azt tudjuk mondani: "Ó".
