Van egy közel húsz éves baráti köröm nőkből. Ez azért is különleges számomra, mert az életem első felében kizárólag fiúkkal barátkoztam és a lányokkal az ég világon semmit nem tudtam kezdeni. Persze mindig volt körülöttem egy-kettő, de az a csajos "legjobbarátnőm" kapcsolati minőség sokáig elkerült.

A változás az időnek és csodás női tanítóknak köszönhető, akik megmutatták nekem az erőt, ami a női közösségekben rejlik. Nekem ők ez a közösség. Ami megtart és ahová mindig "haza lehet menni", függetlenül attól, hogy már többen külföldön élik a mindennapjaikat.

A "maradjotthon" egyik pozitív hozadéka, hogy életre hívta a rendszeres csütörtöki "zoomkocsmát" és újra szorosabbra fűzte a csapatot. A baráti kör egy régi munkahelyi brancsból született, és együtt röhögtük, sírtuk, hallgattuk, éltük végig az elmúlt közel két évtized összes édes-bús-fogcsikorgatós állomását. Nagyon különbözőek vagyunk, eltérő módon gondolkodunk, mások a megküzdési stratégiáink, de épp ezért különleges és fontos mindannyiunk számára ez az egész. Mert mindig van, aki tud segíteni, azzal, hogy meghallgat, vagy megmutat egy másik nézőpontot, vagy egyszerűen csak kiszakít a hétköznapokból és néhány órára gondtalan csajjá varázsol, aki a leghülyébb témákról tud sírva-röhögve, egymás szavába vágva szövegelni. 

Sokszor hallottam azt a kifejezést, hogy "a női közösség ereje", de bevallom nagyon sokáig nem értettem. Mára viszont végtelenül hálás vagyok, hogy részem van benne és a saját bőrömön tapasztalom, hogy létezik. Tegnap csatlakozott valaki a klubhoz, aki nem volt benne a kemény magban, de nagyon örültünk neki, mert már hosszú évek óta csak érintőlegesen tudtunk róla.

Nemrég született kisbabája és a bébi mellől ugrott be meglepetésvendégként. Nem ez az első ilyen tapasztalatom, de mégis mindig rácsodálkozom, hogy vannak kapcsolódások, amiket simán lehet onnan folytatni, ahol abbahagytuk őket. Tök mindegy, hogy közben mennyi idő telt el. Tegnap épp ezt történt. Öten voltunk a "kocsmában" és teljes odafordulással hallgattuk a "frissmami" sztoriját. Egy egészen különleges mesét, ami arról szólt, hogy elhatározta, legkésőbb 42 évesen igenis anya lesz, pedig mikor a projekt mérföldköveit kitűzte, erre alig volt esély. Lezárt egy hosszú, boldog kapcsolatot, amiben a férfi "csak" gyermekre nem vágyott. Átköltözött egy újabb idegen országba, megrajzolta a tökéletes apakaraktert és onnantól kezdve minden nap az útjába kerülő férfiakat szortírozta. Célirányosan. Nyíltan fel is vállalva, hogy apát keres a születendő gyermeknek. Az idő java része, amit erre magának adott lassan elcsordogált. És ahogy az már a mesékben lenni szokott, mikor épp lemondott róla, hogy sikerrel járjon, az élet adott neki valakit. Valakit, aki semmilyen paraméterében nem felelt meg az előzetesen elképzelt ideális képnek. Nem is gondolkodott benne komolyan, csak pár hétre jól akarta érezni magát, mielőtt végleg haza költözik. Másként alakult. Maradt. Elengedte az eredeti tervet, élvezte a váratlan ajándékot és próbálkozni kezdtek, hogy megszülethessen a bébi. A projektzáró dátum mégis úgy érkezett el, hogy nem jelent meg a két csík a rendszeresen faggatott teszten. Majd mikor minden pia készen állt a nagy lezáró és elengedő partira, gyanús lett, hogy már ideje lenne a piros betűs napoknak. 

Végül mégis megvalósult, ami ki lett tűzve néhány évvel korábban. Kútba esett az IHB parti, és megjelent a várva várt pozitív eredmény. Megjelent, de az öröm helyett először mégis dühöt ébresztett. Mert már lejárt a határidő. Mert már újratervezett, elgyászolta, elengedte. Erre a Nagy Rendező bepottyantotta a bébit az új projektbe, ami akkor már egész másról szólt. Persze végül az öröm elmosta a tervek felborulása felett érzett "mostszórakozolvelem?" érzést. A végigizgult első trimeszter után gond nélküli várandósság következett és a baba már tíz hete kézzelfogható valóság.

Happyend? Az attól függ.

Addig mind azt gondoltuk, míg el nem hangzott valakitől a kérdés, hogy boldog-e és a válasz így nem kezdődött: tudjátok én nem hiszek a szerelemben...

Ezen egy pillanatra szerintem mind megakadtunk. Azt gondolom, a lelkünk mélyén mind hiszünk. Legalább egy kicsit. És talán mindannyiunkon átfutott egy röpke szomorúság, még akkor is, ha a hosszabb válasz egy mosollyal zárult és azzal, "elégedett vagyok".

Az utóbbi hetek "zoomkocsmáiban" hol fókuszban, hol érintőlegesen, de mindig ott vannak a párkapcsolatok. Ahányan vagyunk, annyi félében élünk. Vagy nem. Van, aki az első házasságában, tesz úgy, mintha házasságban élne. Van aki egy újban talált szeretetteljes kapcsolódást. Van élettársi viszony, amiben ki van mondva, hogy csak valamiféle szülői közösség vagyunk, bajtársak, a gyerekekért, van, ahol hullámzik az együttélés minősége, attól függően, hogy a nő, aki benne van, hogyan érzi magát. Van, aki elvált és épp egy friss szerelemmel próbálkozik. Van, aki egy aprócska bébivel épp feleségnek készül. És vagyok én, aki egy hosszú házasság és az azt felváltó mindent elsöprő szerelem kudarca után épp egyedül van. 

Megannyi különböző élet és megoldás. Majdnem azt írtam, hogy félmegoldás. Büdös Freud! :) Ennyit az ítéletmentességről. Mert az elmúlt beszélgetések után nagyon gyakran gondolkodtam el azon, hogy egyikük életét sem választanám. Nekem egészen más jelentene boldogságot párkapcsolati értelemben, mint bármelyiküknek. Mindegyik megélésről van gondolatom, értem miért van, meg is értem. Mégis pontosan tudom, én már miért nem csinálnám így. Most éppen.

Ettől függetlenül elgondolkodtatott, mennyi féle utat képes találni egy nő, hogy megkapja, amit akar. És mennyi kompromisszumot képes megkötni ezért. És hogy az, ami az egyikünknek vállalható kompromisszum, a másikunk számára elképzelhetetlen és vállalhatatlan volna.

Mostanra többnyire hagyjuk, hogy mindenki a maga életét élje. Ha kell, ott vagyunk egymásnak. Amikor fontos, sohasem kritizálunk, támogatjuk egymást.

Csodálom a barátnőimet, hogy boldogságot találnak a kapcsolódásainkban. És igen, kicsit irigylem őket. Irigylem őket, hogy képesek szeretni, elfogadni azt, akijük van. Nekem meg nem megy. Pedig próbáltam. Beérni valakivel. De nem tudom. Még nem tudom beérni. Még várok rá, hogy megérkezzen valaki, aki a számomra lényeges dolgokban nem kompromisszum. Emelett tisztelem az őszinteségüket. Ahogyan felvállalják az életüket kendőzetlenül, a tökéletlenségeivel, fényes és árnyékos oldalaival együtt. Ahogy képesek megosztani, kikarikírozni, ha kell, nevetni rajta. Ezért jó igazán negyvenes nőnek lenni.

És most az jutott eszembe, hogy amikor épp a föld fölött lebegő állapotomban léteztem, valószínűleg velem kapcsolatban is gondolták, hogy azt a kompromisszumot, amit ez a szerelem jelent, ők biztosan nem kötnék meg. A házasságomról már nem is beszélve. 

Fura érzés. Hogy mennyire nem tudunk kibújni a bőrünkből. Mindannyiunkat meghatároz a csomag, amit cipelünk. A félelmeink, a prioritásaink, a hitrendszerünk, az értékeink, az alap beállításaink...

És ez kívülről nézve annyira másnak tűnhet, tűnik, mint amilyen benne lenni.

Napok óta egy Kispál szám jár a fejemben, pár sorban benne van a lényeg:

Mindenki választ,
Aztán egyedül lesz egy ideig
Aztán a választott
Poharat a szájához emelik
Aztán megint csend lesz
Csak várni kell a hatást
Ami titokban már eljött
De, hogy lásd még sok mást
Kell csinálnod a végig
És aszerint lesz nehéz
Hogy a poharadban mi volt
És nem attól amit remélsz
Hogy az élet -és itt mindegy
Milyen, semmit mondok
Vagy a halál - és itt is
Jöhetnek a pontok...