Megérkeztem. A ház előtt ült. Egy kényelmetlen széken. Könyv volt a kezében, de akkor már nem olvasott. Engem fürkészett. Szemmel látható érdeklődéssel, de nem izgatottan, inkább valami mindent tudó, derűs egykedvűséggel. Mint egy öreg, kibillenthetetlen teknősbéka…

Tudtam, hogy nem ismerem. Hogy sosem láttam azelőtt. De valahogy ismeretlenül is ismerős volt. A vesébe hatoló nézés, ami máskor zavart vált ki belőlem, most valami fura, kölcsönös fürkészést indított el. Nem vibráló izgalmat. Valami mást. Ami nyugodt és szemlélődő. Köszöntem neki. Köszönt. És ott maradt kettőnk közt ez a kutató figyelem. Nem tudom miért. Nem volt jó pasi. Melegítő, póló, pulcsi, papucs. Borosták, mindössze néhány centis haj. Ha nem lett volna olyan hihetetlenül nyugodt, derűs és stabil, még ijesztő is lehetett volna a nyers, érdes kimunkálatlansága.

De nem volt. Valahogy beégett. A kép. A pillanat. Az érzés. Ahogyan ült a ház előtt és nézett. Egyik lábát a másikon lazán átvetve, könyvvel a kezében, a kora reggeli párás napsütésben.

Kicsivel később bemutattak neki. És kiderült, hogy mégiscsak ismerem. Nem őt. Csak a nevét. Anekdotaként, idézett bölcsként. Egyetlen aforizmát, vagy történetet sem tudtam felidézni, amit hallottam tőle, vagy róla. Csak a nevére emlékeztem és a fordulatra, ahogyan idézte egy fiú, akit mindketten ismerünk. Zavarba jöttem. Nem is tudom miért. Éreztem felkúszni az arcomba a meleget és a pírt. És megérkezett a zavaromat világosan jelző hadarás és vibrálás is. Fogalmam sincs miért. Nem is tetszett. Csak valahogy ott termett a zavar. Egyik pillanatról a másikra. Talán attól, ahogyan nézett. Azzal az elnéző, egykedvűen derűs, vesébe látó, Buddhás nézésével. Mint aki mindent tud, és mindenen túl van. Aki mindent ért és lát…

Elmenekültem. És onnantól folyton magamon éreztem a tekintetét és a figyelmét. Beszélgettem. Egy fiúval. Arra jött. Nézett és kinevetett. Megint azon a zavarba ejtő módon. Nem igazán a szájával. Inkább a szemével, a lényével. Biztosan tudod milyen ez. Amikor azt érzed, hogy ő tud valamit rólad, amiről neked fogalmad sincs. Nem bántó módon. Olyan bölcsen. Kedvesen, elnézően, szeretettel. Úgy, hogy azt éreztem átlátszó vagyok. Mint egy tiszta üveg palack. Ő rám néz, és pontosan látja, mi van a palackban. Jobban, mint én magam. De ettől inkább kíváncsi lettem, nem megbántott…

Kérdőn néztem rá, sőt meg is kérdeztem, min mosolyog olyan nagyon. Azt mondta elmeséli majd. És később elmesélte. Elmesélte, hogy ő látja, amiről nekem addig csak valami halvány, de soha el nem fogadott sejtésem volt. Elmesélte, hogy az energia, a figyelem, ami nőként kiárad belőlem, az olyan, mint egy mágnes. Magához rántja a férfiakat. Megfogja őket és nem ereszti. Kinevettem. Legyintettem rá. A jelenséget - felém irányuló figyelem formájában-, nagyon sokszor tapasztaltam korábban, de nem értettem soha. Azzal léptem túl rajta, hogy nyilván rosszul érzékelem.

Nem vagyok jó nő. Sosem voltam. A szó klasszikus értelmében. Inkább az a csaj, akire azt szokták mondani, van benne valami. De én magam sosem hittem ezt igazán, szóval több, mint béna voltam ezekben az ügyekben. Amikor erről beszélt velem, nem vettem komolyan. Pedig látszott rajta, hogy teljesen őszintén mondja. De nem akart meggyőzni. Csak annyit mondott, hogy kezdjek el figyelni. És elkezdtem.

Nem mondom, hogy értem. Sőt ma már abban sem vagyok biztos, hogy amim ott és akkor megvolt, ma is megvan még. Nem tudom. Egy időben azt hittem az egész képességem, figyelmem, vonzerőm Nála maradt. Ma azt gondolom, talán nem. De még mindig nem vagyok biztos benne. Talán csak a szívem, a lelkem és a tudás arról, hogy Ő az. Ez maradt nála...

De ezeket akkor még nem tudtam. Jöttem, mentem, csináltam, amiért odamentem.

Egyszer leültem egy székre a teraszon és belehallgattam egy előadásba. Mellém ült. Kisvártatva a hátamra tette a kezét és az kérdezte: „Téged úgy szeretnek, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek?”

Kedvesnek és barátságosnak látszottam akkortájt. Aki bárkivel könnyedén szóba áll és kapcsolódik. De ez hazugság volt. Jelmez, álarc, védelem. Senkit, soha nem engedtem be. Belülre. A kételyek, fájdalmak, bizonytalanságok folyton kavargó, hullámzó, iszonyatosan intenzív és mindent felemésztő világába. Magam is csak időnként mertem benyitni, mert amit ott találtam, az felperzselt, feszítő és kikerülhetetlen kérdéseket dobált elém, amik megválaszolására nem voltam kész…

Emlékszem mit gondoltam abban a pillanatban. Hogy elküldöm a francba. Hogy ki ez a fickó, akiről pár órája azt sem tudtam, hogy létezik? Idejön és felteszi azt a kérdést, amire pontosan tudom a választ, és amit épp akkortájt takartam le egy elmozdíthatatlanul nehéz és terjedelmes betontömbbel, hogy még csak véletlenül se tudjak jobban elmélyülni benne, mert akkor kifutok a világból. Azt gondoltam elküldöm a pics@ba. Vagy válaszolok valami tök sablonos dolgot és megszabadulok tőle. De valamiért a levegővétel után nem ezt tettem. Beszélni kezdtem, majd zokogni…

Órákig tartott. Elbújtam. Nagyon ronda vagyok mikor sírok és egyébként is elrejtettem, rejtem, ha valami nagyon fáj. Bekuckóztam a faházba és megállíthatatlanul ömlött belőlem az évek óta eltemetett fájdalom. A szikla elolvadt a sós víz tengerében. Ő néha benézett. Nagyon keveset beszélt. Nézett, érintett, elment, majd visszajött. Várta, hogy kifolyjon, aminek kell…

És utána beszélgetni kezdtünk. Illetve ő beszélt. Nagyon sokat. Kimondott szavakat, amikkel nem feltétlenül értettem mindig egyet, de elgondolkodtatott. Ő egy más minőség volt, mint amivel addig találkoztam. Bölcs, erős, stabil és szeretetteljes férfi minőség. Nem lenyomó, nem meghódító, nem bizonyító, önigazoló fajta. Kiérlelt, csendes, stabil, meleg. A bejárt saját út bölcsességével.

Elment a nap. Vele. Nem tudom hogyan. Talán Ő sem. Arra emlékszem, hogy este van. Bent ülünk egy teremben és hallgatunk valakit, aki beszél. Valami félig alvó, félig éber állapotban. A keze a hátamon, a fejem a vállán. Mintha mindig így lett volna. Pedig aznap reggel azt sem tudtam még, hogy a világon van. És eljött a lefekvés ideje és valahogy ott volt a levegőben a vágy, annak a vágya, hogy ugyanoda menjünk aludni. Volt benne mohó fizikai kívánság is. De benne volt a természetes együtt létezés egyszerű varázsa, a mindig ismertelek tudása, annak a tudása, hogy együtt aludni normális, annak dacára, hogy itt és most még nincs 24 órája sem, hogy találkoztunk. Egyikünk sem értette igazán. Belecsúsztunk valamennyire, de a racionalitás azt mondta ez elképesztően fura. Gyors. Értelmezhetetlen…

Külön aludtunk. Akkor egyszer. Utána soha többé. Legalábbis ott. Kilenc nap volt. Életem legvarázslatosabb, legintenzívebb és mindent megváltoztató kilenc napja.

A reggel úgy érkezett meg, ahogy két olyan ember között szokott, akik életeket éltek le együtt. Természetesen, a magától értetődő összetartozás érzésével. Amitől egy bögre kávé is ünnep. Amikor együtt reggelizni egy asztalnál, életed legfontosabb és legemlékezetesebb pillanatává válik. Minden úgy különleges, hogy közben hétköznapi. Amikor tudod, hogy megérkeztél. Hogy egész életedben erre vágytál. A két egész, szavak, magyarázatok nélküli, természetes teljessége. Amikor nincs szükséged ételre. Amikor be tudod fejezni a mondatait. Amikor érzed, érted, érzékeled. Úgy, mint saját magadat. Mint az átlátszó üvegpalackot. Amikor össze vagy drótozva vele. Nem tudod elkülöníteni, hogy melyik érzékszerveddel fogod fel melyik részét. Egyszerűen csak tudod, mély, ismeretlen mélységben gyökerező tudással, hogy ki Ő. És azt is, hogy Ő az. És mint amikor a villám belehasít a sötétségbe és élesen megvilágít mindent, amiről addig sejtelmed sem volt, megláttam Őt. Sebezhetőnek, igazinak, sebzettnek. Bölcsnek. Páncélos bölcsnek. Megláttam a munkamániáját, az „odaadom magam bárkinek, bármikor, ha segítség kell” működését. A „csak akkor vagyok értékes, ha hasznos vagyok” mintáját. A küldetéstudatát. Az önmagához való önbüntető viszonyát. A dühöngést, amikor nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Láttam. Tökéletlenül tökéletesnek.

Nem beszéltünk róla mi lesz holnap. Csak voltunk. Együtt. Burokban. Másállapotban. Sosem felejtem el az arcát, mikor ezt mondtam neki. Másállapotban vagyok. Értette, hogy nem a várandósságról beszélek, de végig futott az arcán az elemi rettegés…

Nincsenek szavaim arra a kilenc napra. Nem tökéletes volt. Emberi. Igaz. Valódi módon kapcsolódó. Minden szinten. Minden létező, kimondható és kimondhatatlan módon. Fénylettünk és sugároztunk. Mindketten. Mindenki tudta, érezte körülöttünk is, hogy ez valami egyszeri és megismételhetetlen. Villanások, pillanatok, megélések, amik soha nem fognak elmúlni belőlem.

Az érzés, ahogyan a zsezsgése elillan az ölelésemben. Ahogyan lecsendesedik, megérkezik önmagába, hozzám, a pillanatba. Ahogyan leolvad róla a páncél, ami védelmezi. És ott áll előttem pőrén, szavak nélkül és én tudom, hogy soha senkit nem engedett még ennyire közel. És hogy most először nem fél. Nem fél a belőlem parttalanul, kérdés és kérés nélkül kiáradó szeretéstől. Beengedi, nem gondolkodik rajta, a holnapon. Ahogyan elalszik a karomban. Összerándulva átzuhan az álomba. Öntudatlanul, kiszolgáltatva, nyugodtan, biztonságban. Ahogyan sosem szokott. Évek, évtizedek óta. Vagy talán soha…

Pedig egy gyerektábor emeletes ágyán alszik velem. Egyetlen helyen. Egyetlen takaróval. Összesimulva. És amikor én is tudom, hogy soha, de soha nem aludtam senki ölelésében. Odabújtam persze, de egy idő múlva fojtogatóvá és kényelmetlenné vált. És az ágy másik szélére menekültem. Egy saját takaró alá. Pedig már elmúltam negyven. És sosem aludtam senki ölelésében reggelig. Amikor rájöttem, hogy nem csak ő bízik. Én is. Életemben először. Tudtam őt. Minden rezdülését, belső történését. És közben nem tudtam róla semmit. Kicsoda, hogyan él, mi mozgatja a hétköznapi világban. Nem tudtam és nem is érdekelt. Mert nem volt fontos. Mert mindent tudtam róla, ami igazán lényeges. Tudtam mellette hallgatni. Tudtam a csendjeit. Varázsolt az érintése, a hangja, a tekintete. És az enyém ugyanúgy varázsolt. Tudtam vele beszélgetni, nevetni, enni, játszani, együtt gondolkodni. Értettem, tiszteltem, értékeltem, tudtam, tudom, hogy Ő az. És vágytam. Vágyom. Férfiként, emberként. Társként. Lélekként, szellemi lényként, szakrális és profán módon egyaránt…

Lehet azt mondani, hogy ez simán csak szerelem. Nem tudom. Nem vagyok szakértője a témának. Lehet azt mondani karma. Bármiféle címkét akaszthatunk erre a találkozásra, de nincs értelme.

Több mint két év telt el az óta. És lassan egy éve lesz, hogy elküldött. Hosszú hónapok óta nem beszéltünk, nem tudok róla semmit. Mégis él bennem. Pontosan úgy, mint ott és akkor. Élő, valódi, igaz. Ha most bekopogna, onnan tudnám folytatni, ahonnan kezdtük. Mert bennem ez a tudás nem változott. Nincs senki, aki a helyére léphetne. Pedig ezer idegesítő tulajdonsága van. Nehéz vele. Két totál külön világból érkeztünk. Totál más rutinokkal. Életvitellel. És FÉRFI. Irányító, öntörvényű, erős, makacs. De szeretem. Most is. Visszamennék és élném azt az életet, ami mellette lehetséges. Lennék a társa. Igazán a társa. A NŐ. Aki kiapadhatatlan forrásként ad. Mert ma már tudnék. Azt hiszem. A kilenc nap egy inkubátor volt. Minden megtörtént velünk, ami férfi és nő közt megtörténhet, és aminek értelme van. A kapcsolódás az elemi FÉRFI és NŐI minőségben. A két egész teljessége…

Azóta persze tudom, hogy szó sincs két egészről. Leginkább talán két háborús veteránhoz hasonlítunk. Teli sebekkel, időjárásra hasogató, rég elfeledett, vagy sosem tudatosult hegek emlékével. Amikre nem is emlékszünk, csak haragot, félelmet, feszültséget vált ki belőlünk. Időnként egy rebbenő simítás is. Nem tudjuk miért, csak kiömlik, kiárad, bánt és sérülést okoz…

Az inkubátor ideális. Az élet nem az.

Pedig én egy életre terveztem. Valójában meglepően rövid ideig tartott. És meglepően mélyre ment. Minden sejtem, fizikai, mentális, érzelmi és spirituális porcikám őrzi ennek az időszaknak a lenyomatát. Soha többé nem leszek nélküle. A részemmé vált. Nem emlékké. Én lettem. A gondolataimban, az érzéseimben, a hitemben. Az a kilenc nap és az azt követő néhány hónap mindent megváltoztatott. Alapjaiban, lényegében, a gyökerektől indulóan és visszavonhatatlan módon. Ajándék volt. Egyszeri, megismételhetetlen, szavakba önthetetlenül értékes. Megváltoztatott. Kinyitott bennem egy ajtót. Rám szabadított rengeteg fájdalmat, félelmet, sőt, rettegést. Rengeteg igazságot. Tükör volt, amibe néha elképesztően nehéz belenézni. Szabadságot adott, majd bilincset tett rám. Az elvesztéstől való félelem, rettegésből kovácsolt, letéphetetlennek érzékelt bilincsét.

A vége, olyan volt, mint az örvény. Amibe csak akkor nem fulladsz bele, ha nem kapálózol. Hanem hagyod, hogy beszívjon a legmélyére és onnan rúgod fel magad. De ehhez hihetetlen nagy belső erő, tudatosság, jelenlét és hit kell. Nekem akkor nem volt. Amikor kavarogni kezdett körülöttünk, bennünk, köztünk az örvény, kapálózni kezdtem. Kétségbeesetten, rettegve, ostoba és bántó módon. Elveszítettem. Elárultam. Egyedül hagytam, mikor szüksége lett volna rám. Úgy, hogy közben nem is tudtam róla. Megmutattam neki milyen bízni. Vakon. Félelem nélkül. Megmutattam, milyen szeretve lenni. Milyen érzés teljesítmény nélkül elfogadottnak, szeretettnek, vágyottnak lenni. Adtam, varázsoltam. Kaptam. Varázsolt. De nem voltam még elég erős és elfelejtettem, hogy „Minden rendben van”. Illetve igazából akkor még nem is tudtam. Csak egy nagyon kicsit. Kilencnapnyit kaptam a végtelen hitből. Amúgy nem is csak ennyit. Kicsit többet. Pár hetet. Amíg elfelejtettem félni. Elképesztő érzés. Azt hiszed bármire képes vagy és nincs olyan dolog, ami rosszul alakulhat. Sosem drogoztam. De az lehet ilyen. Amikor nem tudod elképzelni, hogy olyan történhet, ami nem jó, nem oldódik meg, ami kibillenthet a szabadon áramló flow élményből…

Amikor elhagyott, majdnem belehaltam. Volt akkortájt egy csomó más is, amibe belehalhattam volna. És voltak mélységesen mély pillanatok, amikor igen vonzónak látszott a semmi. Még úgy is, hogy közben hiszem, és megingathatatlan bizonyossággal tudom, hogy nincs semmi. Valami van. Karma van, következmények vannak, újjászületés van…

Végtelen történet. Épp most olvasom a gyereknek. Gyerekkoromból emlékszem egy fura, fehér, természetellenesen mű sárkányra és egy teljes képernyőt betöltő lány arcra. Meg arra, hogy igazából azt a filmet nem szerettem. De a könyv döbbenet. Most, hogy már van hitem. Kicsikét tudok a buddhizmusról. Vannak érdekes párhuzamok. Legalábbis bennem születtek olvasás közben…

Életben maradtam. De szerintem soha, semmi nem fájt ennyire életemben. Mint elveszíteni Őt. Sokáig könyörögtem magyarázatért, szavakért, esélyért, bármiért, ami segít feldolgozni, megérteni, elfogadni. A feldolgozhatatlant, megérthetetlent és elfogadhatatlant. Egy ideje nem próbálok semmi ilyesmit. Augusztus óta imádkozom. Azért, hogy megbékélhessek vele. Azt hiszem, még imádkozom egy darabig. De függetlenül a fájdalomtól, a pokoltól, a rengeteg könnytől és kínlódástól, örökké hálás leszek azért a pár hétnyi, félelem nélküli szabadságért. Elmúlt, de emlékszem rá. Akkor ajándékba kaptam. Azóta dolgoznom kell érte. Haladok, de kicsit olyan, mint amikor megpróbálsz valamit lerajzolni, festeni, szavakba, szoborba, fényképbe önteni, ami benned fényes, részletgazdag és tökéletesen kimunkált. De mikor ránézel a „műre”, nem igazán hasonlít arra, ami benned van, amiből született. De azért gyakorolok. És keresem az eszközt is, amiben megszületik a „mű”. Nem is eszköz, inkább út. Nem vagyok szabad annyira, mint akkor voltam, mikor találkoztunk. De szépen lassan kezdem meghódítani a szabadság földjét. Vannak helyzetek, amikbe beleállok. Vannak gondolatok, amiket kimondok. Vannak szégyenek, amiket már nem érzek. Elfogadhatónak tartom a hibázást. A tökéletlenséget. Meg merem mutatni kívül, ki vagyok belül. Nem mindig és nem mindig úgy, ahogyan szeretném. De teszem és csiszolódik a képesség…

És egyedül vagyok. Nincs társam. Illetve van. Ő az. Még mindig. De megtettem vele valami olyat, amivel nem tudott mit kezdeni. Lefejtettem róla a páncélját. Nem teljesen és csak rövidke időre. És amikor ott állt pőrén és sebezhetőn, magára hagytam. Nem egyszerre. Lassan, lépésenként. Ő elkezdett visszabújni. De én néha visszaszaladtam és újra kihámoztam belőle. Végül nem bírta tovább. És teljesen mindegy, hogy ezt nem gonoszságból csináltam. Teljesen mindegy, hogy a felnőtt életemre korábban választott tanítóm épp Thor kalapácsával ütötte a legérzékenyebb részeimet. Teljesen mindegy, hogy nem voltam készen. Ha egy gyermek kitépi egy bogár lábát, akkor sem nő vissza, ha ő nem tudta, hogy ez baj, hogy nem nő vissza. Én nem a lábát téptem ki. A szívét.

Irdatlanul nagy árat fizettem érte. Fájdalommal, könnyekkel, kilátástalan kétségbeeséssel. Ürességgel, láthatatlansággal, zsírpárnákkal, egyedülléttel. Sosem gondoltam, hogy valami tud ennyire mély és fájdalmas lenni. Ez az életem egyik legmeghatározóbb élménye. Metamorfózis. Még ma is minden nap belehalok a hiányba. Nem úgy, mint tavaly télen. Máshogyan. De nagyon durva azzal a gondolattal ébredni, hogy vágysz egy társra. És azt is tudod, ki az. De ő közel egy éve – minden magyarázat nélkül - kirakott az ajtó elé, mint a Frédi-Béniben a dínót, és elég jó esély van rá, hogy soha többé nem fog visszaengedni. És még nem is biztos, hogy azért, mert én nem voltam neki épp ilyen elemi, zsigeri, mindent megváltoztató tapasztalás. Az voltam. Valószínűleg. Biztosan. De míg bennem a fájdalom azt váltotta ki, hogy megfogadtam épp az Ő tanítását, és változtatni kezdtem, benne valószínűleg nem. Azt tanította, hogy nézz szembe azzal, amiktől a leginkább félsz, menj bele. Játssz gondolatban, vagy a valóságban a legrosszabb verzióval addig, míg értelmét nem veszíti a rettegés. Minden nap ezt teszem. Vele. A munkával. Az egzisztenciális szorongásommal. A nőségemmel. Az emberi minőségemmel. Az anyaságommal. Minden szerepemmel és az esszenciámmal.

Nem tudom, Ő mit tesz. Nem tudom, mert még idén tavasszal is belehaltam minden információ morzsába, ami beszivárgott róla az életembe. Kizártam. Maradtak az emlékeim. A tudásom arról, hogy mit mondana, gondolna. Mit mondott, gondolt. A kenyér és étel receptjei, a helyek, a chili, a tárgyak a lakásomban, a hangja fejemben, az érintése, a harapása emléke a bőrömön, a reggeli gyakorlataim, a millió apró, kaleidoszkópba való üvegdarab, amelyek a legváratlanabb pillanatokban ömlenek elém. Kirajzolva egy soha el nem felejthető, mindent megváltoztató időszak, megélés képét.

Néha azt érzem, hogy kitépném, vájnám, marcangolnám magamból, a bőrömből, a húsomból, mindenfajta emlékezetemből Őt. És közben tudom, hogy gazdagabb vagyok a világ leggazdagabb emberénél. Mert kaptam általa, Vele, Tőle valamit, ami keveseknek adatik. Azt írtam egyszer, hogy Ő katalizátora volt valaminek. Igazából most is az. Minden nap, minden pillanatában. Nincs itt, de soha nem volt máshol. Bennem van. A gondolataimban, az érzéseimben, a meggyőződéseimben, a hitemben, az erőmben, a könnyeimben, a mosolyomban. Még mindig nem hiszem, hogy valaha szabad lesz a helye, valaki más számára. És ez elképesztő, döbbenetes, szomorú, dühítő, elkeserítő. És legszívesebben toporzékolva követelném az Égiektől, hogy vigyétek már el ezt az egészet és hagyjatok végre élni. Hogy hagyjatok már végre boldognak lenni. Megérkezettnek, kiteljesedettnek, szabadon áramlónak élni meg önmagam. És közben tudom, hogy mindez nem tőlük függ, nem Tőle, hanem tőlem. Tudom, hogy amire vágyom az belső állapot. És csak én tudom létre hozni. És azt is tudom, hogy ma sokkal ügyesebben csinálom, mint akár egy éve. De néha elképesztően nehéz. Néha hihetetlen erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy felkeljek és belekezdjek akár a legegyszerűbb dolgokba is. Néha úgy érzem nincs már hová nyúlni erőért, hitért, örömért, belső mosolyért…

És persze mindig van. Minden van. Bőség, kiteljesedettség, szabadság, félelem nélküli teremtés. Emlékszem…

De néha elképesztően elfáradok abban, hogy újra és újra képes vagyok erről megfeledkezni. Elképesztően elfáradok abban, hogy még mindig várok. Hogy a kicsit teamécsest, ami abban a cserép virágban ég, amit Tőle kaptam, még mindig azzal a belső kívánsággal fújom el, hogy „gyere haza”. És közben azt mondom ki magamban „Legyen”. Legyen úgy, ahogy lennie kell…

De még mindig nem született meg bennem az elfogadás és a béke. Azt hiszem, ideje van még az imádkozásnak….