A napokban beszélgettem valakivel, aki most nagyon nehéz helyzetben van. Egy ponton kifakadt, hogy ő már annyit, de annyit olvasott, hallgatott, tanult, gondolkodott, "dolgozott magán" és ilyenkor mindig az a megélése, hogy nem tart sehol és nem volt az egésznek semmi értelme. Azt mondtam neki, hogy ez így biztos nem igaz.

Pedig ismerem az érzést. Azt a kígyós-létrásat. Amikor dobod a hatosokat és haladsz. Vagy négyeseket tök mindegy, de kikerülöd a lecsúszást épp hogy, vagy nagyon. És mikor már azt hiszed, mindjárt odaérsz a célba, magabiztos mosollyal az arcodon, egyszercsak újra a startmezőn találod magad. Mindenedet lehorzsolva, önsajnálva, dühösen, kétségbeesve. Szerintem nincs olyan, akivel ne történne meg. Legfeljebb nem beszél róla.

Én is szoktam a startmezőn ücsörögni sírva. Mára két dologgal vagyok beljebb.

1: emlékszem, hogy ez a startmező, már nem az a startmező. Vagy ha mégis, legalább már jobban ismerem.

2: tudatában vagyok, hogy most épp sajnálom magam.

Ja' és van egy bónusz. Arra is rájöttem, hogy rövidebb ideig tart az egész, ha nem kezdem el magam intenzíven utálni amiatt, hogy milyen béna/gyenge/szerencsétlen - folytasd tetszés szerint :) - vagyok, és nem keresek másokat, akik nálam sokkal jobbak, és alkalmasak rá, hogy összehasonlításban alattuk maradjak. De legalábbis törekszem rajta kapni magam, ha mégis belecsúszok.

Ennyi a bölcsességem. 

A Varázsló azt mondta egyszer, hogy nincs fejlődés. Akkor nem értettem egyet, de azt hiszem mára felfogtam mire gondolt. A szó klasszikus értelmében nem fejlődöm. Mindössze annyi történik, hogy próbálok egyre több időt tölteni a tudatosság állapotában - értsd, amikor érzékelem saját magamat és tudom, hogy épp mi történik bennem, körülöttem -, és ettől valahogy többször vagyok képes elfogadni, hogy az teljesen oké, ami van és ahogy én benne vagyok. Akkor is, ha nem az. Mármint aszerint a belénk kódolt rendszer szerint, amihez mérjük magunkat. Ami totál más mindenkinek, de amihez képest épp szuperhősnek, vagy totál lúzernek érezzük magunkat. 

Időnként kapok olyan címkét, hogy bölcs vagyok. Pedig igazából nem. Csak lehet, hogy én egy másik táblán játszom épp, mint az, akivel beszélgetek. És lehet, hogy a pálya, ami neki épp most nehéz, nekem sosem volt az, vagy az volt, de már valahogy elvergődtem rajta a célba. Mert több időm volt. És nekem is van egy csomó olyan pályám, amin kínnal, keservvel, fogcsikorgatva haladok, vagy ugyanazon a létrán századszorra csúszok le, vagy már neki sem futok, csak toporgok az alján, és te kinevetsz, mert fogalmad sincs arról, hogy mi olyan nehéz ebben.

Mikor beszélgetünk róla, csodállak és igen, irigyellek, hogy neked ez mennyire megy. Pont úgy, ahogyan te érzed, amikor mondok valami "szörnyen bölcset". De tudom, hogy a te megoldásod nem az enyém és fordítva. Mert azt valahogy mind magunknak kell kiszülni, -izzadni, -préselni magunkból, vagy egy áldott pillanatban egy csapásra megérteni, mint mikor a helyére csúszik a tilitoli utolsó kockája és megjelenik a kép. Persze tudunk segíteni egymásnak, hogy elinduljon a vajúdás, vagy megszülessen valami új tudás. 

De valójában a "fejlődés" egyszerűen csak annyit jelent, hogy egyre több részre látunk rá önmagunkból. Egyre több részről tudjuk hogyan működik. Néha fogalmunk sincs az okról, egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy így van és kész.

Megfigyeltem, hogy egyre több dologra tudok kifejleszteni "érett" reakciót, ami jól működik, ha kialudtam magam, épp cipelhető súlyú a nehézségekkel kitömött hátizsákom, elég sok életterületem működik elfogadhatóan, vagy épp jól. És ezek a szuper kifejlesztett képességek fénysebességgel tudnak eltűnni, mintha sosem lettek volna, amikor több minden dől-borul, mint amit kezelni vagyok képes. És akkor visszatérek az alap zsigeri működésemre. A félelem alapúra. Amikor elvesztem minden hitemet, bizalmamat önmagamban és a világban, a gondviselésben, és minden bölcsességem egy csapásra lefolyik a lefolyón. 

Ez a mostani helyzet is ilyen. Kígyós-létrás. Vannak hatos dobós napok, amikor könnyen megtalálom a "napipozitivat". Vagy többet is. Meg olyanok is, amikor a "maradjotthon" szabadsága hirtelen börtönné válik. Amikor belegondolok, hogy jön a tavaszi szünet és eredetileg azt terveztem, hogy a Zala dombjait fogjuk fülig érő vigyorral bekerekezni kettesben a fiammal. Vagy hogy jön a szülinapja, amire évek óta élményeket ajándékozok és most hirtelen lekorlátozódott az elérhető élmények száma. Amikor tipródok, hogy tudok-e ünnepet varázsolni belülről, úgy hogy közben alig maradt valami kívül. Amikor szembesülök azzal, hogy az idő, ami teremtődött minden nap elém dobál egy csomó fontos kérdést, amivel eddig "nem értem rá"  foglalkozni. 

Most itt vannak és minden nap kérdezgetik, hogy tudom-e már a választ? És ha nem, mitől fogom tudni? Mikor fogok elkezdeni valamit tenni, azért, hogy a válaszok, amik felbukkannak megvalósuljanak a világban? 

Ez a krízis egyszerre mutatja meg hol vagyok erős és azt is, hol nem. Létrán fel, létrán le. Hol hálát érzek, hol azt, hogy elegem van és nem akarok gondolkodni...

De persze azt nem tudok. Szóval biztos, hogy mire ennek vége lesz, megint gazdagabb leszek néhány ismerettel arról, hogyan is működöm. Ha elég ügyes vagyok, hasznomra is tudom fordítani. Remélem így lesz.