Sokat gondolkodom mostanában és biztos nem vagyok vele egyedül.

Amikor kevesebb a lehetőségünk a csinálásra, gyakrabban találkozunk önmagunkkal. Már ha épp nem kapcsoljuk be helyette a tévét, vagy görgetjük végeláthatatlanul a híreket a neten. Én is szoktam mindkettőt, de már egyre ritkábban.Két hét elég volt, hogy betelítődjek, és inkább könyvet vegyek a kezembe, gondolkodjak, írjak, tanuljak, vagy valami értelmessel töltsem az időt.

A neten böngészésem most már többnyire olyan tartalmakra korlátozódik, amik érdekelnek. Emberi történetek és olyan szerzők, fórumok, akik értéket képviselnek számomra.

Ha mégsem őket olvasom – mert messze vagyok a tökéletestől -, gyakran van olyan érzésem, mintha ebben a helyzetben „tábort” kéne választani. Mintha muszáj lenne beállni a „vilagvege”, az „uristenmilesz”, a „biztosamibiztoskifosztomaboltot”, „otthonmaradokesmindekitszidokakinem”, „csakazertispozitivleszek”, „hurranyaralunk”, „megerdemliazemberiseghogytanuljon” csoportokba, hogy csak néhányat említsek.

Azt gondolom, hogy ezek valójában mind egyszerre vannak jelen bennünk. Hullámozva, keveredve, felerősödve, elhalkulva.

Ráadásul ez így mind igaz és érvényes egyszerre. És nem hiszem, hogy kéne közülük választani. Illetve olyan értelemben mégis, hogy eldönthetem, melyiket szeretném erősíteni magamban. De közben valahogy azt is meg kell próbálnom elfogadni, hogy az én választásom az enyém, a többiéké, meg az övék és hogy bennem is örvénylik ez az egész, függetlenül attól, hogy a rutinommal, meg a tudatosságommal próbálom mederben tartani.

Ettől függetlenül biztos vagyok abban, hogy több dimenziósak vagyunk. A magam részéről az utóbbi időben konzekvensen posztolok naponta valami jót a Fecbookon. Ami szerintem jó, az én megélésem szerint. Nekem ez a választásom. Hogy próbálom kihozni ebből a helyzetből, amit lehet. És mesélek róla. Még akkor is, ha többnyire azok reagálnak rá pozitívan, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. De mégis hiszek benne, hogy néha jól esik tudni, hogy nem vagy egyedül azzal, ami benned is megfogalmazódik. És hogy egy-egy ilyen poszt egy mag, ami valamikor, valahol kicsírázik. De ha nem, úgy is jó.

És közben persze időnként ébredek az éjszaka közepén szorongva azon, hogy mi lesz, ha esetleg az én munkám is megszűnik? Hogyan fogok megélni egy válságban? Hogyan fogok gondoskodni a gyerekről? Néha rajtakapom magam, hogy elhagyja a számat az ítélet, hogy „ezek meg miért pajtiznak még mindig, hát nem értik, hogy mi van?”. Meg arra is ráébredtem, hogy annak ellenére, hogy itthon maradtam – hála a munkahelyemnek és a munkámnak, hogy megtehettem -, hogy a lelkem mélyén én is azt hiszem, hogy meg fogom úszni. Hogy ez az egész, a valóságban csak mással fog megtörténni. Pedig a fejemben világos, hogy dacára az otthon maradásnak, hogy leültem és varrtam kézzel egy maszkot – pedig utálok varrni – elég nagy esélyem van rá, hogy elkapom én, vagy valamelyik családtagom. Akik között vannak olyanok, akik komolyan beletartoznak a rizikócsoportba.

És igen, végül elindultam a boltba és bevásároltam. Leginkább azért, mert a gyerekem azt mondta: „Anya, mi azért fogunk éhen halni, mert te nem vagy hajlandó „katasztrófavásárolni”. Mondjuk még nem haltunk éhen. De az is igaz, hogy elég sokat próbálkoztam, mire hozzájutottam egy kiló teljes kiőrlésű liszthez, amiből egyébként a vírus előtt is rendszeresen itthon sütöttem a kenyeret. Szárított élesztőt meg azóta sem láttam. Ami azt illeti totál üres húspultot sem. Meg az is igaz, hogy bár nem vettem ezer tekercs wc papírt, mégis most van itthon a legtöbb – három kiló – fehér liszt, meg két kiló cukor, amiket egyébként normál üzemben alig használunk.

Szóval azt gondolom mindannyiunkra hat valahogyan, ami most történik. Kibillenünk, kihoz belőlünk rémes és igazán csodás dolgokat is. Mint a pánik, a szorongás, az ítélkezés. Vagy az együttérzés, az odafigyelés, a kapcsolatok felértékelődése…

Szerintem egy krízisnek az az értelme, hogy megtisztítson. Hogy segítsen elválasztani a fontos és kevésbé fontos dolgokat – kinek kinek ott és úgy ahol éppen tart. Az a dolga, hogy megmutassa nekünk, milyenek vagyunk, ha baj van. Hol vagyunk erősek és hol vagyunk gyengék. Tudom, közhely, hogy a krízis tanító. De ez a közhely az én igazságom. Figyelek és tanulok. Elfogadást. Mások és a saját tökéletlenségem elfogadását. Az értékek felismerését. A bizalmat. A tiszteletet, azok felé, akiknek az a szerep jutott, hogy ott álljanak helyt, ahol nagyon sok tragédia történik. Vagy a boltokban, a buszokon, vagy más helyeken, ami segít nekünk, hogy túl legyünk ezen.

És tanít arra is, hogy elfogadjam, mindannyiunknak van egy saját világa és hatóköre, amiben segíthet, vagy ronthat azon, ami történik. Tanít, hogy elfogadjam a sajátomat is. A felelősséget, a szerepet, az árnyékos és fényes pillanatokat egyaránt.

Nem tudom – ahogy senki -, hogy meddig tart és hogy mennyit, mennyi időre fog változtatni rajtunk. De az biztos, hogy a végén egyikünk sem lesz ugyanaz, aki ma. Van, aki tartósan, van, aki átmenetileg lesz másmilyen. Akkor majd azt tanuljuk elfogadni.