Van egy közel húsz éves baráti köröm nőkből. Ez azért is különleges számomra, mert az életem első felében kizárólag fiúkkal barátkoztam és a lányokkal az ég világon semmit nem tudtam kezdeni. Persze mindig volt körülöttem egy-kettő, de az a csajos "legjobbarátnőm" kapcsolati minőség sokáig elkerült.

A változás az időnek és csodás női tanítóknak köszönhető, akik megmutatták nekem az erőt, ami a női közösségekben rejlik. Nekem ők ez a közösség. Ami megtart és ahová mindig "haza lehet menni", függetlenül attól, hogy már többen külföldön élik a mindennapjaikat.

A "maradjotthon" egyik pozitív hozadéka, hogy életre hívta a rendszeres csütörtöki "zoomkocsmát" és újra szorosabbra fűzte a csapatot. A baráti kör egy régi munkahelyi brancsból született, és együtt röhögtük, sírtuk, hallgattuk, éltük végig az elmúlt közel két évtized összes édes-bús-fogcsikorgatós állomását. Nagyon különbözőek vagyunk, eltérő módon gondolkodunk, mások a megküzdési stratégiáink, de épp ezért különleges és fontos mindannyiunk számára ez az egész. Mert mindig van, aki tud segíteni, azzal, hogy meghallgat, vagy megmutat egy másik nézőpontot, vagy egyszerűen csak kiszakít a hétköznapokból és néhány órára gondtalan csajjá varázsol, aki a leghülyébb témákról tud sírva-röhögve, egymás szavába vágva szövegelni. 

Sokszor hallottam azt a kifejezést, hogy "a női közösség ereje", de bevallom nagyon sokáig nem értettem. Mára viszont végtelenül hálás vagyok, hogy részem van benne és a saját bőrömön tapasztalom, hogy létezik. Tegnap csatlakozott valaki a klubhoz, aki nem volt benne a kemény magban, de nagyon örültünk neki, mert már hosszú évek óta csak érintőlegesen tudtunk róla.

Nemrég született kisbabája és a bébi mellől ugrott be meglepetésvendégként. Nem ez az első ilyen tapasztalatom, de mégis mindig rácsodálkozom, hogy vannak kapcsolódások, amiket simán lehet onnan folytatni, ahol abbahagytuk őket. Tök mindegy, hogy közben mennyi idő telt el. Tegnap épp ezt történt. Öten voltunk a "kocsmában" és teljes odafordulással hallgattuk a "frissmami" sztoriját. Egy egészen különleges mesét, ami arról szólt, hogy elhatározta, legkésőbb 42 évesen igenis anya lesz, pedig mikor a projekt mérföldköveit kitűzte, erre alig volt esély. Lezárt egy hosszú, boldog kapcsolatot, amiben a férfi "csak" gyermekre nem vágyott. Átköltözött egy újabb idegen országba, megrajzolta a tökéletes apakaraktert és onnantól kezdve minden nap az útjába kerülő férfiakat szortírozta. Célirányosan. Nyíltan fel is vállalva, hogy apát keres a születendő gyermeknek. Az idő java része, amit erre magának adott lassan elcsordogált. És ahogy az már a mesékben lenni szokott, mikor épp lemondott róla, hogy sikerrel járjon, az élet adott neki valakit. Valakit, aki semmilyen paraméterében nem felelt meg az előzetesen elképzelt ideális képnek. Nem is gondolkodott benne komolyan, csak pár hétre jól akarta érezni magát, mielőtt végleg haza költözik. Másként alakult. Maradt. Elengedte az eredeti tervet, élvezte a váratlan ajándékot és próbálkozni kezdtek, hogy megszülethessen a bébi. A projektzáró dátum mégis úgy érkezett el, hogy nem jelent meg a két csík a rendszeresen faggatott teszten. Majd mikor minden pia készen állt a nagy lezáró és elengedő partira, gyanús lett, hogy már ideje lenne a piros betűs napoknak. 

Végül mégis megvalósult, ami ki lett tűzve néhány évvel korábban. Kútba esett az IHB parti, és megjelent a várva várt pozitív eredmény. Megjelent, de az öröm helyett először mégis dühöt ébresztett. Mert már lejárt a határidő. Mert már újratervezett, elgyászolta, elengedte. Erre a Nagy Rendező bepottyantotta a bébit az új projektbe, ami akkor már egész másról szólt. Persze végül az öröm elmosta a tervek felborulása felett érzett "mostszórakozolvelem?" érzést. A végigizgult első trimeszter után gond nélküli várandósság következett és a baba már tíz hete kézzelfogható valóság.

Happyend? Az attól függ.

Addig mind azt gondoltuk, míg el nem hangzott valakitől a kérdés, hogy boldog-e és a válasz így nem kezdődött: tudjátok én nem hiszek a szerelemben...

Ezen egy pillanatra szerintem mind megakadtunk. Azt gondolom, a lelkünk mélyén mind hiszünk. Legalább egy kicsit. És talán mindannyiunkon átfutott egy röpke szomorúság, még akkor is, ha a hosszabb válasz egy mosollyal zárult és azzal, "elégedett vagyok".

Az utóbbi hetek "zoomkocsmáiban" hol fókuszban, hol érintőlegesen, de mindig ott vannak a párkapcsolatok. Ahányan vagyunk, annyi félében élünk. Vagy nem. Van, aki az első házasságában, tesz úgy, mintha házasságban élne. Van aki egy újban talált szeretetteljes kapcsolódást. Van élettársi viszony, amiben ki van mondva, hogy csak valamiféle szülői közösség vagyunk, bajtársak, a gyerekekért, van, ahol hullámzik az együttélés minősége, attól függően, hogy a nő, aki benne van, hogyan érzi magát. Van, aki elvált és épp egy friss szerelemmel próbálkozik. Van, aki egy aprócska bébivel épp feleségnek készül. És vagyok én, aki egy hosszú házasság és az azt felváltó mindent elsöprő szerelem kudarca után épp egyedül van. 

Megannyi különböző élet és megoldás. Majdnem azt írtam, hogy félmegoldás. Büdös Freud! :) Ennyit az ítéletmentességről. Mert az elmúlt beszélgetések után nagyon gyakran gondolkodtam el azon, hogy egyikük életét sem választanám. Nekem egészen más jelentene boldogságot párkapcsolati értelemben, mint bármelyiküknek. Mindegyik megélésről van gondolatom, értem miért van, meg is értem. Mégis pontosan tudom, én már miért nem csinálnám így. Most éppen.

Ettől függetlenül elgondolkodtatott, mennyi féle utat képes találni egy nő, hogy megkapja, amit akar. És mennyi kompromisszumot képes megkötni ezért. És hogy az, ami az egyikünknek vállalható kompromisszum, a másikunk számára elképzelhetetlen és vállalhatatlan volna.

Mostanra többnyire hagyjuk, hogy mindenki a maga életét élje. Ha kell, ott vagyunk egymásnak. Amikor fontos, sohasem kritizálunk, támogatjuk egymást.

Csodálom a barátnőimet, hogy boldogságot találnak a kapcsolódásainkban. És igen, kicsit irigylem őket. Irigylem őket, hogy képesek szeretni, elfogadni azt, akijük van. Nekem meg nem megy. Pedig próbáltam. Beérni valakivel. De nem tudom. Még nem tudom beérni. Még várok rá, hogy megérkezzen valaki, aki a számomra lényeges dolgokban nem kompromisszum. Emelett tisztelem az őszinteségüket. Ahogyan felvállalják az életüket kendőzetlenül, a tökéletlenségeivel, fényes és árnyékos oldalaival együtt. Ahogy képesek megosztani, kikarikírozni, ha kell, nevetni rajta. Ezért jó igazán negyvenes nőnek lenni.

És most az jutott eszembe, hogy amikor épp a föld fölött lebegő állapotomban léteztem, valószínűleg velem kapcsolatban is gondolták, hogy azt a kompromisszumot, amit ez a szerelem jelent, ők biztosan nem kötnék meg. A házasságomról már nem is beszélve. 

Fura érzés. Hogy mennyire nem tudunk kibújni a bőrünkből. Mindannyiunkat meghatároz a csomag, amit cipelünk. A félelmeink, a prioritásaink, a hitrendszerünk, az értékeink, az alap beállításaink...

És ez kívülről nézve annyira másnak tűnhet, tűnik, mint amilyen benne lenni.

Napok óta egy Kispál szám jár a fejemben, pár sorban benne van a lényeg:

Mindenki választ,
Aztán egyedül lesz egy ideig
Aztán a választott
Poharat a szájához emelik
Aztán megint csend lesz
Csak várni kell a hatást
Ami titokban már eljött
De, hogy lásd még sok mást
Kell csinálnod a végig
És aszerint lesz nehéz
Hogy a poharadban mi volt
És nem attól amit remélsz
Hogy az élet -és itt mindegy
Milyen, semmit mondok
Vagy a halál - és itt is
Jöhetnek a pontok...

A napokban beszélgettem valakivel, aki most nagyon nehéz helyzetben van. Egy ponton kifakadt, hogy ő már annyit, de annyit olvasott, hallgatott, tanult, gondolkodott, "dolgozott magán" és ilyenkor mindig az a megélése, hogy nem tart sehol és nem volt az egésznek semmi értelme. Azt mondtam neki, hogy ez így biztos nem igaz.

Pedig ismerem az érzést. Azt a kígyós-létrásat. Amikor dobod a hatosokat és haladsz. Vagy négyeseket tök mindegy, de kikerülöd a lecsúszást épp hogy, vagy nagyon. És mikor már azt hiszed, mindjárt odaérsz a célba, magabiztos mosollyal az arcodon, egyszercsak újra a startmezőn találod magad. Mindenedet lehorzsolva, önsajnálva, dühösen, kétségbeesve. Szerintem nincs olyan, akivel ne történne meg. Legfeljebb nem beszél róla.

Én is szoktam a startmezőn ücsörögni sírva. Mára két dologgal vagyok beljebb.

1: emlékszem, hogy ez a startmező, már nem az a startmező. Vagy ha mégis, legalább már jobban ismerem.

2: tudatában vagyok, hogy most épp sajnálom magam.

Ja' és van egy bónusz. Arra is rájöttem, hogy rövidebb ideig tart az egész, ha nem kezdem el magam intenzíven utálni amiatt, hogy milyen béna/gyenge/szerencsétlen - folytasd tetszés szerint :) - vagyok, és nem keresek másokat, akik nálam sokkal jobbak, és alkalmasak rá, hogy összehasonlításban alattuk maradjak. De legalábbis törekszem rajta kapni magam, ha mégis belecsúszok.

Ennyi a bölcsességem. 

A Varázsló azt mondta egyszer, hogy nincs fejlődés. Akkor nem értettem egyet, de azt hiszem mára felfogtam mire gondolt. A szó klasszikus értelmében nem fejlődöm. Mindössze annyi történik, hogy próbálok egyre több időt tölteni a tudatosság állapotában - értsd, amikor érzékelem saját magamat és tudom, hogy épp mi történik bennem, körülöttem -, és ettől valahogy többször vagyok képes elfogadni, hogy az teljesen oké, ami van és ahogy én benne vagyok. Akkor is, ha nem az. Mármint aszerint a belénk kódolt rendszer szerint, amihez mérjük magunkat. Ami totál más mindenkinek, de amihez képest épp szuperhősnek, vagy totál lúzernek érezzük magunkat. 

Időnként kapok olyan címkét, hogy bölcs vagyok. Pedig igazából nem. Csak lehet, hogy én egy másik táblán játszom épp, mint az, akivel beszélgetek. És lehet, hogy a pálya, ami neki épp most nehéz, nekem sosem volt az, vagy az volt, de már valahogy elvergődtem rajta a célba. Mert több időm volt. És nekem is van egy csomó olyan pályám, amin kínnal, keservvel, fogcsikorgatva haladok, vagy ugyanazon a létrán századszorra csúszok le, vagy már neki sem futok, csak toporgok az alján, és te kinevetsz, mert fogalmad sincs arról, hogy mi olyan nehéz ebben.

Mikor beszélgetünk róla, csodállak és igen, irigyellek, hogy neked ez mennyire megy. Pont úgy, ahogyan te érzed, amikor mondok valami "szörnyen bölcset". De tudom, hogy a te megoldásod nem az enyém és fordítva. Mert azt valahogy mind magunknak kell kiszülni, -izzadni, -préselni magunkból, vagy egy áldott pillanatban egy csapásra megérteni, mint mikor a helyére csúszik a tilitoli utolsó kockája és megjelenik a kép. Persze tudunk segíteni egymásnak, hogy elinduljon a vajúdás, vagy megszülessen valami új tudás. 

De valójában a "fejlődés" egyszerűen csak annyit jelent, hogy egyre több részre látunk rá önmagunkból. Egyre több részről tudjuk hogyan működik. Néha fogalmunk sincs az okról, egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy így van és kész.

Megfigyeltem, hogy egyre több dologra tudok kifejleszteni "érett" reakciót, ami jól működik, ha kialudtam magam, épp cipelhető súlyú a nehézségekkel kitömött hátizsákom, elég sok életterületem működik elfogadhatóan, vagy épp jól. És ezek a szuper kifejlesztett képességek fénysebességgel tudnak eltűnni, mintha sosem lettek volna, amikor több minden dől-borul, mint amit kezelni vagyok képes. És akkor visszatérek az alap zsigeri működésemre. A félelem alapúra. Amikor elvesztem minden hitemet, bizalmamat önmagamban és a világban, a gondviselésben, és minden bölcsességem egy csapásra lefolyik a lefolyón. 

Ez a mostani helyzet is ilyen. Kígyós-létrás. Vannak hatos dobós napok, amikor könnyen megtalálom a "napipozitivat". Vagy többet is. Meg olyanok is, amikor a "maradjotthon" szabadsága hirtelen börtönné válik. Amikor belegondolok, hogy jön a tavaszi szünet és eredetileg azt terveztem, hogy a Zala dombjait fogjuk fülig érő vigyorral bekerekezni kettesben a fiammal. Vagy hogy jön a szülinapja, amire évek óta élményeket ajándékozok és most hirtelen lekorlátozódott az elérhető élmények száma. Amikor tipródok, hogy tudok-e ünnepet varázsolni belülről, úgy hogy közben alig maradt valami kívül. Amikor szembesülök azzal, hogy az idő, ami teremtődött minden nap elém dobál egy csomó fontos kérdést, amivel eddig "nem értem rá"  foglalkozni. 

Most itt vannak és minden nap kérdezgetik, hogy tudom-e már a választ? És ha nem, mitől fogom tudni? Mikor fogok elkezdeni valamit tenni, azért, hogy a válaszok, amik felbukkannak megvalósuljanak a világban? 

Ez a krízis egyszerre mutatja meg hol vagyok erős és azt is, hol nem. Létrán fel, létrán le. Hol hálát érzek, hol azt, hogy elegem van és nem akarok gondolkodni...

De persze azt nem tudok. Szóval biztos, hogy mire ennek vége lesz, megint gazdagabb leszek néhány ismerettel arról, hogyan is működöm. Ha elég ügyes vagyok, hasznomra is tudom fordítani. Remélem így lesz.

Előre is elnézést kérek, de ma egy kicsit a pálya széléről fogok írni az otthoni iskola és szülői tanítóskodás témájában. Az egyetlen mentségem, hogy segíteni szeretnék és hogy az utóbbi hetekben ez nagyon gyakran jött szembe közvetve és baráti beszélgetéseken keresztül is.

Azért vagyok a pálya szélén, mert nekem egy Waldorfos, megfeleléskényszeres, viszonylag kötelességtudó, egyelőre finoman kamaszodó, 13 éves gyermekem van, aki eléggé önálló. Emellett pedig - bár még nekem is van -, a megfelelés kényszerem nem a fiam iskolai teljesítményéhez kötődik. Szóval ér mondani, hogy nekem könnyű és el is fogadom, ha itt abbahagyod az olvasást.

Mivel fogalmam sincs kinek épp milyen a gyermeke, vagy gyermekei, az élethelyzete, illetve ő maga, ezért nem konkrét tanácsokat akarok megosztani, csak fel szeretnék tenni néhány kérdést és szeretnék megosztani egy saját tapasztalatot, ahogyan általában kezelem, ha valamivel elakadok.

Az első és legfontosabb kérdésem az, hogy pontosan mi is zavar abban, amit most tapasztalsz? Én gyakran használom az írást a tisztázásra. Te is megteheted. Ilyen helyzetben sokszor fogok egy papírt, amire elkezdek felírni minden bosszantó gondolatot a témával kapcsolatban, amivel küzdök. Cenzúra nélkül. Ítélkezve, ovis módon, gondolkodás nélkül, ahogy kijön. Lehet, hogy nehéz, lehet hogy könnyű. Témája válogatja. De érdemes kimaxolni, akkor is ha nehezen indul be. Néha meglepő dolgok is rákerülnek a papírra, amit elsőre nem is gondoltam volna.

A válaszaid egy része vélhetően a körülményekről fog szólni. Amiben a gyerek hozzállásától kezdve, az értelmetlen tanulni valókon át, az időhiányig bezárólag bármi szerepelhet, ami rajtad kívül áll és nincs rá túl nagy hatásod. A másik pedig rólad, a kudarcélményeidről és az alkalmatlanságod megéléséről. Azt javaslom, hogy szánj rá időt, ürítsd ki fenékig a keserű poharat és írj ki magadból mindent, ami másokban, vagy magadban dühít a helyzet kapcsán.

Már önmagában ettől jobb lesz kicsit. És tényleg írd le. Végiggondolni az teljesen másmilyen, mint papírra vetni. És gépelni is másmilyen, mint írni. Csinálhatod bárhogy, de szerintem a papír toll a leghatásosabb kombó.

Van valami, aminek nem fogsz örülni. A konkrét helyzet, amivel küzdesz adott, marad még egy ideig, és a rendszer egyetlen változtatható eleme te vagy. Sem a körülmények, sem az egyéb szereplők - értsd a gyerek/ek, tanár/ok -, nem fognak változni, amíg te nem változol. Tudom, hogy ez kemény. És még mielőtt megköveznél, hogy osztom az észt, én ugyanígy küzdök bizonyos témákkal, csak az épp nem az otthoni tanítás. A módszer viszont univerzális. Én is használom.

Szeretném megismételni ezt az undok kijelentést, mert az egésznek ez a legfontosabb része: a rendszer egyetlen változtatható eleme te vagy!

Mielőtt heveny önostorozásba, önsajnálatba, önleértékelésbe, vagy bármi hasonlóba kezdenél, szeretnék szólni, hogy nem azt írtam, te vagy a hibás. Nem vagy hibás! Ennek a gyereknek a szülője vagy. Nem a tanára. Soha az életben nem voltál ilyen helyzetben és ezen kívül jó eséllyel van ezer más dolog, amivel kénytelen vagy most megküzdeni. Szóval nagy levegő és kérlek kezdd el elfogadni, hogy tökéletlen emberi lény vagy. Ha nem lennél, tuti nem olvasnád a blogomat! :) Van még egy hírem. Tök jó szülő vagy! Mert ha nem lennél, halálosan hidegen hagyna, hogy jól csinálod-e ezt az egészet. Ehelyett kétségbeesetten kutatod merre van a megoldás.

Na, akkor menjünk megoldás iránt. A listádról a fentiek értelmében lélekben ki is húzhatsz mindent, ami körülmény. Azzal úgysem tudsz mit csinálni. Ha esetleg holnapra megfeledkeznél erről, olvasd újra és emlékeztesd magad. :)

Ezek után valószínűleg olyasmik fognak maradni, amik a félelmeidről szólnak. Például, hogy a gyereked miattad nem jut be a tuti suliba, derékba törik az élete, nem fog felnőttként boldogulni a világban, vagy ilyesmik. Vagy, hogy te magad mennyire szar szülő vagy, mert türelmetlen vagy, kiabálsz, nem tudod elérni, hogy ott maradjon, vagy tanuljon, nem tudod elmagyarázni, vagy szíved szerint hagynád az egészet a francba, szóval totál megbuktál, mint anya, vagy apa. Vagy, hogy majd mit fog szólni a tanár, hogy a gyerek nem teljesít. Lehet, hogy kihagytam valamit, de talán ez a három fő csapás. Mindegy, hogy melyik, vagy milyen kombináció, de tuti, napról napra feszültebben fogod várni a következő suli napot - a gyerekről nem is beszélve -, amikor újra belekényszerülsz ebbe a rémálomba.

A következő egy vizualizációs gyakorlat. A maradék félelmeidet vedd sorban egyesével és képzeld el a lehető legborzasztóbb forgatókönyvet, amit csak tudsz a témával kapcsolatban. Én azzal kezdeném, ami a legerősebb érzelmi reakciót váltotta ki, mikor leírtad. A vizualizáció attól fog működni, hogy leülsz és nagyon komolyan elkezded kiszínezni, érzelmekkel megtölteni a legrettenetesebb fantáziádat ezzel kapcsolatban. Szánj rá időt és legyen szélesvásznú, színes, szagos, ízes a mozi. A könnyebbik verzió az, amikor elsőre rájössz, hogy még a legrosszabb fantáziád megvalósulása után is fel fog kelni a nap, szóval végül is az egész nem annyira rémes. A nehezebb, ha erre nem jössz rá rögtön, hanem irdatlanul szenvedni kezdesz. Ez esetben addig érdemes barátkozni ezzel a képpel újra és újra vizualizálni napokon keresztül, amíg végül rájössz, hogy még ezután is fel fog kelni a nap.

Ha ez is megvan, már egy jó nagy adag érzelmi terhet letakarítottál a közös tanulásról és sokkal könnyebb lesz, mert már nem fogod közben annyira komolyan venni magad, mint eddig. 

A haladó kurzus arról szól, hogy azon is mélázol, pontosan miért fontos neked, hogy a gyerek a legtutibb iskolába menjen, hogy ki fog téged szülőként minősíteni, és az miért is fontos neked. Ezek is félelmek, csak eggyel-kettővel-sokkal mélyebben vannak. De ez már tényleg hardcore, szóval ezt csak simán ugord át, ha nem most van itt az ideje ezekkel szembesülni.

Két egyszerű bónusz kérdés a végére. Az egyik, hogy biztos-e, hogy ebben az itthoni iskolai időszakban az a cél, hogy minden feladat ezer százalékra elkészüljön? Arra gondolok, hogy amikor a gyermek suliba járt is megesett-e, hogy nem mindig volt házija, torna cucca és nem kapott mindig hatost. Ha a válasz igen, a tanulást elég lehet hármasra (kettesre) abszolválni. :)

A másik, hogy fel tudsz-e idézni egyetlen olyan alkalmat, amikor valamit könnyedén és örömmel csináltál meg? Ha igen, akkor mielőtt nekiültök a napi tanulási penzumnak, húzd elő ezt az élményt és amennyire részletesen csak tudod, képzeld el és töltsd fel az akkori pozitív érzéseddel. Ezzel az érzelmi állapottal ülj a gyerek mellé és valahányszor érzed, hogy elgurulni készül a gyógyszered, kérj pár perc türelmet és próbáld ezt az érzelmi állapotot újra, meg újra felidézni és ebben folytatni.

És amúgy ez halál macerás lesz. Mert minden feszülés előhozza a szokásos mintáinkat. A robotpilótát. Minden változtatás ilyen. Vérverejtékes tudatosság. Ha elkezded, akkor is fogsz bénázni és lesznek jobb, meg rosszabb napok. De légy türelmes magadhoz! Tudatosíts minden apró kis sikert és bocsásd meg magadnak, hogy nem vagy tökéletes. Ér kiakadni. Ember vagy, nem gép. És ne add fel! Egyre gyakrabban fog sikerülni és egyre gyorsabban fogsz visszatalálni, miután kibillentél. Egy valakihez mérd a változást, önmagadhoz. És ne várd, hogy egyik napról a másikra történik. Az alapproblémád valószínűleg több évtizede alakult ki. Három napnál több kell, hogy megtanuld kezelni. 

Jó szülő vagy! Végigolvastál egymillió karaktert, amit ideírtam, hátha van benne egy segítő gondolat.

És tök mindegy mennyit csinálsz meg ebből. Ha semmit, az is oké. Akár maga az olvasás is elindíthat valamit. De ha nem, az sem baj. Drukkolok Neked!

Tegnap rácsörögtem édesanyámra telefonon. Nem vett fel, de nem aggódtam, gondoltam a kertben bogarászik és nem vitt telefont. Még örültem is, mert ez jót tesz neki és azt is jelenti, hogy ma épp jól van. Ezután a húgom következett a sorban, hogy megkérdezzem mi van velük, hogy bírják a szobafogságot. Mikor felvett és megkérdeztem mi újság, azt felelte, hogy jól vannak, épp lementek anyuékhoz...

Egyetlen "Ó-t" tudtam kinyögni, majd csend támadt a vonalban. Egyszerre lettem döbbent, dühös, aggódó és még ki tudja hány érzés szakadt rám egyszerre ettől a mondattól. Édesanyám és a párja is a halmozottan veszélyeztett csoportba tartozik. A koruk, az éppen aktív betegségeik, egészségi állapotuk okán egyaránt. Hiányoznak. Nagyon régen láttam őket. Pont azért, mert mikor legutóbb mentünk volna, valami fura - még sosem tapasztalt - betegségféle tört ki rajtam, amit nem akartam még véletlenül sem átadni, ezért fájó szívvel lemondtam a látogatást. Pedig mind a négyen készültünk rá lélekben nagyon. A nagyszülők, a fiam és én is. Normális időkben rendszeresen találkozunk, mert sokat jelentünk egymásnak. 

Ezt a látogatást mégis lemondtam, mert így éreztem helyesnek.

Erre a tesóm a telefonban azt mondja nekem, hogy ők meg lementek. Kvázi leköltöztek. Úgy, hogy a sógorom ingatlanügynök és genetikailag is alkalmatlan az egy helyben ülésre, így tegnapig rendszeresen kijárt dolgozni, vásárolni, vagy "halaszthatatlan" ügyeket intézni. Persze szigorúan maszkban, kezet mosva, fertőtlenítve, átöltözve, meg minden, de akkor is.

Kezemben a telefonnal hallgattam és próbáltam kihámozni magamból, hogy mit is kezdjek ezzel az egésszel. A zsigeri reakcióm az lett volna, hogy leüvöltöm a húgomat, hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek és önzők. Hogyan lehet, hogy azért, mert nekik kényelmetlen a kicsi pesti lakás és néha nehéz a legújabb családtaggal az élet egyszerűen "hazamenekülnek" anyuékhoz, akikre most kéne igazán vigyáznunk.

Ez az érzés csak erősödött bennem, mikor megemlítettem halkan, de jól érezhető nehezteléssel, hogy nagyon nem értek egyet ezzel a döntéssel és a húgom azt válaszolta, hogy higgyem el, ő is gondolkodott ezen egy csomót és anyuék amúgy is kijárnak hetente háromszor vásárolni. Erre egészen hangosan azt szerettem volna kiabálni neki, hogy akkor egy kicsivel tovább kellett volna gondolkodni.

Elmondhatatlanul dühös lettem. Tudom, hogy a düh nem alap, hanem csak elfedő érzelem és miközben tartottam a telefont és azon gondolkodtam letegyem, vagy beszéljek-e tovább a tesómmal, próbáltam megfejteni, hogy mi van mögötte.

Sok mindent találtam és valószínűleg nem is mindent. Többek közt talán ezért is kezdtem írni róla.

Először jött az ítélet és a leüvöltős kioktatás vágya. Hogy a húgom hogyan lehet ilyen önző és hülye. Utána a becsapottság, megbántottság érzése, mert rendszeresen beszélek anyával, óvatosságra intve őket. Anyával, aki egy szóval sem említette, hogy van ilyen terv. Nyilván nem akarta hallani mindazt, ami miatt most billentyűzetet ragadtam. Utána jött a rémület, hogy mi lesz, ha a tesómék odahurcolták a vírust és betegek lesznek. Vagy ne adj isten belehalnak. Majd a gondolat, hogy úristen az milyen nehéz lenne mindenkinek. Ezzel a tudattal élni. Majd a következő, hogy amúgy lehet, hogy mindenki egészséges és semmi bajuk nem lesz, ami hurrá. És hogy akkor majd jön az "ugyehogy nem kell feleslegesen parázni" utólagos bölcsessége. Amivel nem az a gond, hogy nem lett igazam, vagy hogy nekik lett, hanem hogy táplálja azt a teljesen természetes illúziót, hogy a baj kizárólag a szomszéddal, vagy valami távoli ismerőssel, ismeretlenekkel történhet meg, ezért tök oké, ha nem teszünk meg mindent, hogy elkerüljük. 

És ezzel megint körbe értem. Mert tudom, hogy bennem is van egy ilyen kimondott, vagy kimondatlan gondolat, bizalom, naivitás... Nevezd aminek akarod. Egyik nap már magamban is tetten értem. De ettől teljesen függetlenül varrtam maszkot. Megnéztem milyen illóolaj keverékkel tudok tüdőgyulladást kezelni és mi van itthon. Párologtatok a lakásban. Hosszan mosok kezet mikor hazaérek, pedig mind a rendszeresség, mind az alaposság komoly, tudatos erőfeszítést igényel tőlem, mert nem ez a gyári beállításom. 12 napig nem voltam boltban és tegnap, mikor már menni kellett, maszkban, kesztyűvel, kézfertőtlenítővel tettem, pedig közben a lényem egy része nevetségesnek és furának találta ezt az egészet. A felnőtt énem mégis azt mondja a kuncogónak, hogy hallgasson, mert mi van ha számít? Mi van ha fertőzök? És azt is, hogy tök mindegy, ha valamikor kiderül, hogy ez mind túlzás és hülyeség, vagy értelmetlen volt, de a mai tudásunk szerint ezt kell tennem azért, hogy felelős felnőttnek érezhessem magam és hogy vigyázzak másokra, magamra.

És persze tudom, hogy anyáék szerint ez az egész nem nagy dolog. Meg hogy ott van egy új unoka, aki cuki és napról napra rohamtempóban fejlődik. Meg a "szegény húgom", akit agyonnyom a "tökéletes anya program" kényszeressége. Ami egyébként engem ugyanígy gúzsba kötött anno, csak akkor azzal javarészt egyedül küzdöttem. Mert mindig én voltam a nagy és erős. És tudom, hogy tegnap az "Ó"-ban felszakadt ennek a fájdalma is belőlem. Annak az érzése, hogy a tesómat anyám csomó mindenben támogatja, amit én meg sem mertem próbálni, mert már gyerekként kondicionálódtam a "felelős vagyok" felnőtteknek is nehezen elviselhető tudására, amit gyerekkoromban anyám ötcsillagos érzelmi zsarolóként égetett be. Megjelent bennem az a csalódottság érzés is, amivel szülőként szembesülsz, mikor rájössz, hogy becsaptak a gyerekeid, akikben bíztál. Meg persze az önsajnálat, hogy esetleg elveszítem anyát, mert beteg lesz húgomék leköltözésnek köszönhetően. Aktiválódott a szokásos, nem vagyok elég jó és nem számítok sérülés, abban a gondolatban, hogy ez a döntés rám is hathat, de én nem szerepeltem az egyenletben. 

Ezek pörögtek bennem végtelen körtáncban, megállás nélkül, hullámozva, elfárasztva, megőrjítve.

Lementem futni a kiserdőbe. Úgyis kellett. Készülök a gyerekkel a mozgásóra két hónapos futás kihívására. Isten áldja a Waldorfot és Nándi bácsit! :)

Fülembe dugtam a Jazzyt és hagytam, hogy a mozgás termelte endorfin, a jó levegő és a zöld leállítsa bennem a végtelenített monológot. Már majdnem sikerült, mikor a rádiót félbeszakította egy hívás. Anyám. Nem vettem fel. Részint, mert még úgy fújtatok futás közben, mint egy különösen öreg és beteg mozdony. Részint mert megint rám szakadt az egész emocionális katyvasz és azt éreztem nem tudnék higgadtan és szeretteljesen viszonyulni most ehhez az egészhez. 

A futás elcsendesítő hatását ez a híváskísérlet semmivé tette. Hazaérve pörögtem tovább.

Alapvetően isteni, hogy rengeteg aspektust, nézőpontot, mozgatórugót tudok meglátni és megérteni, ha emberekről, helyzetekről van szó. Millió árnyalatot, sérülést, mintázatot vagyok képes felfedezni egyetlen pillanat alatt a másikban, ezért könnyű empátiát éreznem. Még akkor is, ha azok ébresztenek bennem fájdalmat, akiket a legjobban szeretek. Ott kicsit tovább tart, mint idegeneknél. Szóval értem a húgomat, értem az anyámat, értem a sógoromat, értem a papát. Először csak a fejemben. Majd lassan előhúzom az önreflexiót - aki egyébként kellően szakasztikus és provokatív -, hogy akkor most hogy is vagyok az elfogadással? A karmával? Meg azzal a tudással, hogy minden értünk van? Hogy ezt csak mondani tudom iszonyatosan bölcsen másoknak, vagy megy nekem is, hogy beszedjem a gyógyszert, amit másoknak írok fel?

Ezen mélázok épp, mikor anyám újra hív. Még nem veszem fel. Nem tudom, mert újra elönti a lelkemet a neheztelés, a szomorúság, az indulat. Hagyom, hogy visszahúzódjon, majd írok neki egy smst, hogy inkább beszéljünk holnap, mert most még túl sok bennem az emóció, sokkos és zaklatott vagyok. Azt írja, oké. És tudom, hogy ez nem sok. De azt is tudom, hogy ez egy új, felelős minta, amit munkával alakítottam ki magamban. Az a képesség, hogy ilyenkor nem vonulok passzív-agresszív sünként a baralngomba, mindenkit nyomasztva, manipulatív eszközökkel kikényszerítve a figyelmet, hanem felnőttként meg tudom fogalmazni, hogy rosszul vagyok és időt kérek. 

És megnyugtató az a tudat, hogy nem üvöltöttem le a húgomat. Hogy ki tudtam mondani viszonylag higgadtan, hogy nem értek egyet azzal, amit csináltak. Régen csak hallgattam volna. És megnyugtató, hogy lassan el tudok jutni addig az érzésig is, hogy ami van, az a valóság. A tesóm és a családja már ott van anyuéknál. És én semmit sem tehetek már, csak azt, hogy megpróbálom elfogadni az érzéseimmel is azt, amit a fejemmel már elfogadtam. Hogy ők itt és most ezt tudták tenni. Akkor is, ha én itthon maradtam. Akkor is, ha én képes voltam a gondolatot, hogy "de jó lenne a tavaszi szünetben meglátogatni őket", visszatenni a dobozba és azt mondani a kuncogónak, aki szerint túlaggódom a helyzetet, hogy majd akkor megyünk, ha már biztonságos. Próbálok lehuppanni az erkölcsi piedesztálról a földre. A neheztelésből, a szeretetbe. A rémséges jövőbeli forgatókönyvek világából a mostba.

És hálás vagyok a szavakért. Az írás képességért. Mert mire ideértem, érzem, hogy ma fogok tudni anyával beszélni mindarról, amit itt leírtam. El tudom majd neki mondani mi az, ami bánt, anélkül, hogy elítélném bármelyiküket és igyekeznék szándékosan bűntudatot kelteni benne. És persze tudom, hogy lesz bűntudata. Mert engem épp annyira szeret, mint a húgomat. Csak másképp. Mert én vagyok a nagy és erős. Aki megoldom. És olyan fura és nem fura egyszerre, hogy anya, aki ugyan a kisebb testvér volt épp így szenvedett ettől egész életében. Hogy a szülei a nővérét óvták, őt meg sokszor magára hagyták, mert tudták, hogy megoldja. És én is tudom, hogy megismételjük a mintákat. Néha ugyanúgy, néha a másik végletben. 

Tudom, hogy mielőtt megtanuljuk a már felismert sérüléseinket valahogyan kezelni, először a másik végletbe lengünk ki, mint az inga. Majd csökkenő amplitúdóval, tudatossággal és isteni segítséggel (vagy hívd ahogy akarod) eljutunk középre. És mikor azt hisszük ott vagyunk, érkezik egy mondat, amire csak azt tudjuk mondani: "Ó".

Sokat gondolkodom mostanában és biztos nem vagyok vele egyedül.

Amikor kevesebb a lehetőségünk a csinálásra, gyakrabban találkozunk önmagunkkal. Már ha épp nem kapcsoljuk be helyette a tévét, vagy görgetjük végeláthatatlanul a híreket a neten. Én is szoktam mindkettőt, de már egyre ritkábban.Két hét elég volt, hogy betelítődjek, és inkább könyvet vegyek a kezembe, gondolkodjak, írjak, tanuljak, vagy valami értelmessel töltsem az időt.

A neten böngészésem most már többnyire olyan tartalmakra korlátozódik, amik érdekelnek. Emberi történetek és olyan szerzők, fórumok, akik értéket képviselnek számomra.

Ha mégsem őket olvasom – mert messze vagyok a tökéletestől -, gyakran van olyan érzésem, mintha ebben a helyzetben „tábort” kéne választani. Mintha muszáj lenne beállni a „vilagvege”, az „uristenmilesz”, a „biztosamibiztoskifosztomaboltot”, „otthonmaradokesmindekitszidokakinem”, „csakazertispozitivleszek”, „hurranyaralunk”, „megerdemliazemberiseghogytanuljon” csoportokba, hogy csak néhányat említsek.

Azt gondolom, hogy ezek valójában mind egyszerre vannak jelen bennünk. Hullámozva, keveredve, felerősödve, elhalkulva.

Ráadásul ez így mind igaz és érvényes egyszerre. És nem hiszem, hogy kéne közülük választani. Illetve olyan értelemben mégis, hogy eldönthetem, melyiket szeretném erősíteni magamban. De közben valahogy azt is meg kell próbálnom elfogadni, hogy az én választásom az enyém, a többiéké, meg az övék és hogy bennem is örvénylik ez az egész, függetlenül attól, hogy a rutinommal, meg a tudatosságommal próbálom mederben tartani.

Ettől függetlenül biztos vagyok abban, hogy több dimenziósak vagyunk. A magam részéről az utóbbi időben konzekvensen posztolok naponta valami jót a Fecbookon. Ami szerintem jó, az én megélésem szerint. Nekem ez a választásom. Hogy próbálom kihozni ebből a helyzetből, amit lehet. És mesélek róla. Még akkor is, ha többnyire azok reagálnak rá pozitívan, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. De mégis hiszek benne, hogy néha jól esik tudni, hogy nem vagy egyedül azzal, ami benned is megfogalmazódik. És hogy egy-egy ilyen poszt egy mag, ami valamikor, valahol kicsírázik. De ha nem, úgy is jó.

És közben persze időnként ébredek az éjszaka közepén szorongva azon, hogy mi lesz, ha esetleg az én munkám is megszűnik? Hogyan fogok megélni egy válságban? Hogyan fogok gondoskodni a gyerekről? Néha rajtakapom magam, hogy elhagyja a számat az ítélet, hogy „ezek meg miért pajtiznak még mindig, hát nem értik, hogy mi van?”. Meg arra is ráébredtem, hogy annak ellenére, hogy itthon maradtam – hála a munkahelyemnek és a munkámnak, hogy megtehettem -, hogy a lelkem mélyén én is azt hiszem, hogy meg fogom úszni. Hogy ez az egész, a valóságban csak mással fog megtörténni. Pedig a fejemben világos, hogy dacára az otthon maradásnak, hogy leültem és varrtam kézzel egy maszkot – pedig utálok varrni – elég nagy esélyem van rá, hogy elkapom én, vagy valamelyik családtagom. Akik között vannak olyanok, akik komolyan beletartoznak a rizikócsoportba.

És igen, végül elindultam a boltba és bevásároltam. Leginkább azért, mert a gyerekem azt mondta: „Anya, mi azért fogunk éhen halni, mert te nem vagy hajlandó „katasztrófavásárolni”. Mondjuk még nem haltunk éhen. De az is igaz, hogy elég sokat próbálkoztam, mire hozzájutottam egy kiló teljes kiőrlésű liszthez, amiből egyébként a vírus előtt is rendszeresen itthon sütöttem a kenyeret. Szárított élesztőt meg azóta sem láttam. Ami azt illeti totál üres húspultot sem. Meg az is igaz, hogy bár nem vettem ezer tekercs wc papírt, mégis most van itthon a legtöbb – három kiló – fehér liszt, meg két kiló cukor, amiket egyébként normál üzemben alig használunk.

Szóval azt gondolom mindannyiunkra hat valahogyan, ami most történik. Kibillenünk, kihoz belőlünk rémes és igazán csodás dolgokat is. Mint a pánik, a szorongás, az ítélkezés. Vagy az együttérzés, az odafigyelés, a kapcsolatok felértékelődése…

Szerintem egy krízisnek az az értelme, hogy megtisztítson. Hogy segítsen elválasztani a fontos és kevésbé fontos dolgokat – kinek kinek ott és úgy ahol éppen tart. Az a dolga, hogy megmutassa nekünk, milyenek vagyunk, ha baj van. Hol vagyunk erősek és hol vagyunk gyengék. Tudom, közhely, hogy a krízis tanító. De ez a közhely az én igazságom. Figyelek és tanulok. Elfogadást. Mások és a saját tökéletlenségem elfogadását. Az értékek felismerését. A bizalmat. A tiszteletet, azok felé, akiknek az a szerep jutott, hogy ott álljanak helyt, ahol nagyon sok tragédia történik. Vagy a boltokban, a buszokon, vagy más helyeken, ami segít nekünk, hogy túl legyünk ezen.

És tanít arra is, hogy elfogadjam, mindannyiunknak van egy saját világa és hatóköre, amiben segíthet, vagy ronthat azon, ami történik. Tanít, hogy elfogadjam a sajátomat is. A felelősséget, a szerepet, az árnyékos és fényes pillanatokat egyaránt.

Nem tudom – ahogy senki -, hogy meddig tart és hogy mennyit, mennyi időre fog változtatni rajtunk. De az biztos, hogy a végén egyikünk sem lesz ugyanaz, aki ma. Van, aki tartósan, van, aki átmenetileg lesz másmilyen. Akkor majd azt tanuljuk elfogadni.

Van, hogy úgy ébredek, még dolgozik bennem az előző nap. Ma is ez történt. Félig ébren méláztam. Mert tegnap este, közvetlenül elalvás előtt, beszélgettem valakivel. Na, jó nem beszélgettünk, chateltünk. Ez volt. Pedig utálom a chatet. Régen a beszélgetéshez mindig tartozott egy arc, gesztusok, mosoly, hangszín, egy bögre tea vagy egy pohár bor. Ma rengetegszer csak a billentyűzetet kopogtatom és próbálom kitalálni, mi történik a másik oldalon. De ettől függetlenül ma hajnalban a chat kapcsán jutott eszembe egy játék. A mi lenne ha…

Amikor valakit meg szeretnél ismerni, általában felteszel egy csomó sablonos kérdést. Amire többnyire kapsz egy rakás kimunkált, szokásos választ. De ez a játék épp azért jó szerintem, mert tud végtelenül intuitív lenni. Ma reggel az jutott eszembe, hogyha hely lennék, eldugott erdei tisztás lennék. Amin magas, simogató fű van, napsütés és béke. De nem túl könnyű megtalálni. Sokat kell érte menni és kutatni. És mikor odaérsz, nincs rajta semmi extra. Csak csupa igaziság. Napfény, madárcsicsergés, nyugi, meg bogarak és valójában meló. Mert egy erdei tisztás csak elsőre tűnik romantikusnak. Ha ott vagy egy darabig, csomó minden kiderül róla. De azt hiszem ez jó asszociáció velem kapcsolatban. Ha foglalkozás lennék, gyémántcsiszoló lennék. Egyetlen századmásodperc alatt pattant ki a fejemből ez a szó. Nem is gondolkodtam rajta. De elképesztően igaz. A kornak – ha értelmesen használod az időt -, megvan az az előnye, hogy elkezdesz értékesnek látni rengeteg dolgot, ami mellett korábban elsuhantál. Embereket, helyeket, pillanatokat, történeteket. Én az a generáció vagyok, aki a tekintély elfogadásában szocializálódott. Évtizedeken át éltem úgy, hogy nem kérdeztem vissza. De az utóbbi években valahogy újra megtaláltam magamban a valódi kíváncsiságot. Azt, amivel képes vagyok rácsodálkozni a világra és azokra, akik benne élnek. És a valódi kíváncsiság kinyitja az embereket és a világot. Abban megláthatom a gyémántot, a fénytelen kavicsban. Általában meglátom. Jó napokon ez remek érzés. Rossz napokon elég kínzó kétely tud lenni, hogy kavics, vagy gyémánt és vajon normális-e mindenkiben drágakövet látni. De azért mélyen azt hiszem, ha nem is túl gyakori ez a képesség, de azért normális. És gyógyító tud lenni. Amikor valaki hisz benned.

Egyszer, ha lehet, szeretném ezt a tulajdonságomat használni arra, hogy éljek belőle. A meghallgatásból, a kérdésekből, a hitből. Abból, hogy tudok hinni benne, hogy Te is egy gyémánt vagy. Ahogy azt gondolom mindenki. Van, akinek nagyon durva a története, vagy épp más a dolga, de ettől a lényege mégiscsak gyémánt. Azt hiszem egyik nap írtam, hogy idealista vagyok. Most már hivatalos. De ha segítő leszek, igazi, ezt fogom írni a névjegyemre: gyémántcsiszoló. Vagy nem. :)

Amúgy nem is ezekről akartam írni. Eredetileg azért ültem géphez, hogy a bénaságról írjak. Az újrakezdés bénaságáról. Mert hiába vagyok felnőtt, az elmúlt közel húsz évet egy sajátságos munkamegosztásban éltem. Amiben – mázli -, de főleg olyan dolgokat kellett csinálnom, amiben jobb vagyok. A kevésbé jókat megcsinálta a mérnökember férjem. Amiben meg ő volt jó. És az a rémes, hogy amit húsz éve egész jól megoldottam, abban totál béna lettem ez idő alatt, mert nem kellett gyakorolnom. Én afféle, nagyjából a földön járó, holdkóros fajta vagyok. Racionális spirituális. Szóval nem áll távol tőlem sem a gondolkodás, sem a szervezés. Amellett, hogy hiszek a transzcendensben is. De mióta egyedül vagyok, számosszor találom magam teljesen béna és bosszantóan kellemetlen helyzetekben. Amikor a kompetencia érzetem egyszerűen semmivé lesz.

Őrült jó szerintem, hogy érző és intuitív lény vagyok. De néha tudnám nélkülözni azt az érzelmi hullámvasutat, amit egy teljesen hétköznapi megoldást igénylő helyzet kivált belőlem. Amikor például eltervezem, hogy a gyerekkel töltök pár napot a nyugiban, bringázva, Duna partozva, az otthonomtól távol, hogy tuti ne „háztartsak”, vagy ücsörögjünk valami buta rajzfilm előtt. Elképzelem és elkezdem megcsinálni. Már van bringaszállítóm, mert az első önálló nyaralásom előtt – értsd, ahová a férjem nélkül indultam, kettesben a gyerekemmel, külföldiába -, vettem. Szerencsére a 11 éves fiam megmutatta, hogy kell összeszerelni. Többé-kevésbé biztonságosan rá tudom már applikálni a bringákat is. A gyerek méretű vázat is. Már nem felejtem el rögzíteni a pedált, és az első villát. Ugyan még mindig képtelen vagyok mindent bepakolni – pedig régen, amikor házasságban éltem ez az én dolgom volt, és működött -, meg időben elindulni sem, de azért valahogy mégis útra keltem. Ideértünk és lehetne jó is. Szépséges a hely, nyugis kulipintyó egy festői kis falucskában. De mikor megérkeztem – a némileg hiányos barátnői instrukciókkal a tarsolyomban – megpróbáltam rájönni, hogyan csinálhatok meleget. Bekapcsoltam a kazánt, amiről azt mondta a barátnőm, hogy vagy működik, vagy nem. Van ugyan halvány fogalmam a használati melegvízről, meg a fűtési körökről, de főleg hallomásból, mert korábban ezzel nem volt dolgom. Megoldotta a férjem. Most viszont ott álltam egy kazán előtt és megnyomtam az ON-t. Próbáltam rájönni, hogy vajon most csinál meleget, vagy sem. Normális-e az a búgás, ami jön belőle, vagy életem végéig törleszthetem a tönkre tett házat. Majd bölcsen felfedeztem, hogy a radiátorban nem fog meleget csinálni, mert el vannak zárva a csapok, amikről azt gondoltam, hogy a fűtési körhöz tartoznak. Kinyitottam, mire ömleni kezdett a víz, legalább két helyen. Elzártam. A kazán hibaüzenettel meghalt.  Ott álltam hülyén, azon gondolkodva, hogy vajon tök értelmes felnőttként ilyenkor miért nem látom, hogy az ötrétegű csövek végén lévő csatlakozó anya le van csavarva. És próbáltam kitalálni, hogy kicsi bajt csináltam, vagy nagyot. Majd kigugliztam, hogy csak a víznyomást vágtam haza a kazánban. Feltöltöttem, újra indítottam. És bár megoldottam, rém szerencsétlennek éreztem magad. Feszült lettem és az idilli hétvége képe fénysebességgel távolodni kezdett…

Biztos lesz egy olyan pillanat, amikor kompetensnek fogom érezni magam a saját életemben. De az ilyen totál szerencsétlen helyzetekben – amiből mindig jut, ha kimozdulok a hétköznapi megszokottból -, egyszerűen sikítani tudnék. És nagyon érdekelne, hogy csak én vagyok ilyen béna, vagy ez a funkcionális szerencsétlenség minden nőben – talán férfiban – létrejön, ha új életet kezd és kiszáll egy hosszú kapcsolatból? Az életképességemet amúgy is ezer módon kellett újra építenem, amikor a válás mellett döntöttem, de ezekre a teljesen hétköznapi apróságokra egyáltalán nem számítottam. Amikor először jöttem rá, hogy kéne egy autószerelő. Vagy új fogorvos. Vagy tegnap, mikor kiderült, hogy a fiam bringáján olyan szelep van, amihez nem jó a pumpa, ami nálunk van. Vagy amikor el kell indulnom az erdőbe, mert amúgy imádok kirándulni és rájövök, hogy az utóbbi húsz évben kizárólag a férjemet követtem, szóval fogalmam sincs képes vagyok-e eltájékozódni a turista jeleken. Vagyis amikor inkább azt gondolom, hogy nem, mint igen. Amikor megélem, hogy totál béna vagyok és gyáva. Amikor a korábban teljesen természetesnek számító dolgokhoz kell vennem egy nagy levegőt és rá kell vennem magam, hogy belevágjak. Amikor egy elutazós hosszú hétvége a barátnőmék kölcsön házába csak másodszorra lehet olyan, amilyennek először képzeltem. Mert addigra jön meg a rutin adta biztonságom. Amikor a nem is tudom hányadik bringázásra tudok úgy elindulni, hogy van nálunk sisak, lámpa, tudom honnan, hová megyünk. Vagy nem pontosan, de legalább nem feszülök rajta…

Nagyon bosszantó érzés felnőttként ennyire bénának lenni totál egyszerű dolgokban. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mindeközben van velem egy totál elbizonytalanodott gyerek, aki számára nekem kéne adnom a stabilitást. A biztonságot. Azt, amim nekem sincs igazán. Ami egy banális helyzetben is képes kibillenni. És az az elképesztő, hogy közben valahol tudom, hogy ez normális. Abból adódik, ahogyan az elmúlt húsz évben éltem. És tudom, hogy haladok és napról napra jobb lesz. Azt is tudom, hogy valójában oké így, ahogy van. Hiszen a bénaságommal is tanítok. Hogy ér bénának lenni, hogy gyakorlással csiszolható a bénaság, hogy lehet váltani és a dühöngés, szerencsétlenkedés után, mégis kihozhatok egy élvezhető szombatot abból, ami fél délelőttös nyűglődésnek indult. Ezt mind tudom a fejemben. De belül a lelkemben kicsit szomorú vagyok, kicsit sajnálom, lesajnálom magam és azon gondolkodom, vajon ez mással is így van? Ez még normális, vagy én bénább vagyok, mint az átlag?

És vasárnap reggel, amíg a gyerekem alszik, kiülök a kölcsönkapott kulipintyó teraszára, pizsamában, papucsban, mezítláb és begépelem a notebookomba a kételyeimet és gondolataimat, hogy kevésbé feszítsenek. És azt remélem, hogy valaki elolvassa és azt írja majd alá, jé, ez olyan, mintha én írtam volna. Hogy ez velem is megtörtént, csak a bringázás helyett valami mással.

Sokat írok mostanában. Segít. Terápiás. Tisztáz, rendez, gyógyít. Mint Dumbledore professzor merengője. Ha túl sok a gondolatom, lecsapolom. Csak nekem betűk kellenek hozzá. De utána jobb. És remélem, egyszer megtanulok nem feszülni azon, ami új. Amiben béna vagyok. Hogy megtanulom úgy a saját életemet, ahogyan a kicsik járni tanulnak. Természetesnek véve a popsira, vagy rosszabb esetben az arcra huppanást. Kicsit sírva, de újra felállva és örülve minden lépésnek, amit már képes vagyok önállóan megtenni…

Nem hiszek a kutyaharapást szőrével gondolatban. Szerintem ideje van mindennek. A gyásznak, a feldolgozásnak, az elengedésnek. De így közel egy év távlatából elgondolkodtam rajta, hogy futnom kéne egy kört, hátha vannak valahol olyan férfiak, akikkel érdemes lenne találkozni. Vagy legalább egy.

Még nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet, és ha a tegnapi bejegyzést olvastad, te is tudod miért. Szóval nagy energiákat nem fektettem a dologba. Tuti kitaláltad. Regisztráltam a Tinderen. Ér röhögni. Tényleg. Egy bejegyzésből talán még nem derült ki, így deklarálom. Naiv vagyok, idealista és azt hiszem, kicsit jobban hiszek az emberekben úgy általában, mint az normális volna.

Na, mindegy! Regisztráltam. Ha jól számolom egyébként ez volt a harmadik kísérletem. Már rájöttem, hogy lassan tanulok. Korábban tettem fel igazi képeket és gondolatokat. A valóság a földön járó barátomat igazolta, aki szerint tök mindegy ki mit ír, mindenki csak dugni akar. Kb. az jött le, az első két próbálkozásból, hogy tényleg. Pedig a környezetemben vannak olyan nőneműek, akik igazit randiztak Tinderről és még kapcsolat is lett belőle. Ezúttal nem gondoltam túl. Csináltam egy kicsit hazudós selfie-t. Azért hazudós, mert ugyan én vagyok, de azért szebb nálam némi varázslás árán. Ne gondolj semmi rémesre, egy kis szépítés a telefon kameráján, amikor kattint. És persze olyan póz, ami előnyös, és amin semmi nem látszik, ami nem az. Egy portré. Fekete-fehér, szép és csajos. Szerintem. És elkezdtem végig nézni számtalan férfi fotót. A Tinder amúgy arra mindenképp jó, hogy ráébredtem vizuális szempontból mégis van típusom. És arra is, hogy én sem vagyok kivétel. Igenis hat rám egy szép férfi. Hangsúlyoznám a férfit. Valahogy azok a fiatalemberek – Jézus, de avítt ez a szó -, nem mozgatnak meg, akik nálam később születtek. Valahogy hiányzik belőlük a tapasztalás sármja.

Persze lett párom. Azt hiszem három is. Ami azért az előző két körhöz képest óriási szám. Mondjuk az én nagyon szigorú első körös szűrőm is lazult. De ma hajnalban, ahogy nézegettem a képeket, azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy az igazi nem működik. Csak a műanyag. A csalás. Amikor szebbnek rajzolom azt, ami van. Pedig érdekes nő vagyok. Sokféle, összetett, gondolkodó, érző. De ami a legfontosabb szerintem, hogy az elmúlt kicsit több, mint négy évtizedben megtanultam nőként működni. Nem csak arra gondolok, hogy van szoknyám és hordom is. Mert amúgy ez is nagy szám. Hanem arra, hogy már örömmel lennék egy kapcsolatban befogadó, támogató, szerető partner. Félre ne értsd, nem olyan férfire vágyom, aki megoldja a hétköznapjaimat. Kemény meló volt, de visszakapaszkodtam a való világba. Van munkám, amit szeretek, keresek pénzt. Van saját otthonom, barátaim, dolgok, amiket szeretek csinálni. Építek és épülök. De csodás lenne ezt megosztani valakivel. Valakivel, akinek szintén vannak ilyen dolgai. Élete, céljai, pontok, amikhez igazodik, ami felé tart, területek, amiket épít, emberek, akikkel kapcsolódik…

2009 tavaszán elkezdődött egy utazás önmagam felé. Lassan, komótosan, kezdetben szinte észrevétlenül. Kényelmes, kellemes belső út volt. Persze itt-ott horzsolt, fájdogált kicsit, de semmi elviselhetetlen. Aranykalit, amiből ki-kirepdestem. A szárnyra kelés persze erősít, szóval 2016-ban új szintre lépett a kurzus. Tudod, mint az edzőteremben. Nagyobb izom, több súly, vagy magasabb ismétlésszám. Sírtam, fájtam, fogcsikorgatva küzdöttem. Megtapasztaltam a határaimat és azt is, milyen érzés átlépni őket. Néhol kegyetlen volt. Porig zúzós, meghalós, feltámadós. De ez a feltámadós dolog a lényeg. Tudom, hogy abba, amit az elmúlt két évben végig csináltam, korábban, mondjuk tíz éve, belehalok. Lelkileg biztosan. Ennek viszont lett egy igen érdekes eredménye. Többé-kevésbé önazonos lettem. Régen eléggé úgy néztem ki, mintha. De most már többnyire tényleg. És tudod mire jöttem rá? Hogy ez a való világban egy csomó ember számára ijesztő, zavarba ejtő és kezelhetetlen. Hogy erre valójában nagyon sokaknak nincs igénye, és ha egy mód van rá, elkerülik. Még csak férfinak sem kell lenni hozzá.

Nem állítom, hogy mindenki. Barátokból elég jól állok. Nincs sok, de azok igaziak. Tudod, olyanok, akik megmondják, ha hülye vagyok. És bármikor eldobnak mindent, ha tényleg segítségre van szükségem. Ezek a kapcsolódásaim ajándék számba mennek. De a többi interakciómban sokszor érzem magam UFO-nak. Ez igaz egy hétköznapi helyzetben is, amikor szólok valamiért, amivel bajom van. Vagy csak rámosolygok egy emberre, akire amúgy nagyon ritkán mosolyognak. De a randizás témájában úgy látom kifejezetten káros, ha őszinte vagyok. Ha például felvállalom, hogy van bennem vágy, akkor rögtön kurva leszek. Ha még azt is, hogy ezelőtt azért kíváncsi lennék az öv feletti részre is, szűz kurva.  Persze nincs nagy mintám, de az a kicsi, ami van, ezt mutatja. Nem bölcs azt mondani, amit gondolok. Nem bölcs megmutatni ki vagyok valójában. Úgy tűnik, hogy egy játszmákra berendezkedett világban vagy játszol, vagy – remélem így van – hosszan várakozol és bízol az Égiekben, hogy valahogy elküldik neked az Embert.

Megfigyelted már milyen sokféle kifejezést használnak a nők a társukra? Bennem azt hiszem a „Zuram” kifejezés csapja ki leginkább a biztosítékot, de ez nem is csoda, mert közel 19 évig éltem a „Zurammal”. És pont ilyen hosszan kapaszkodtam abba az illúzióba, hogy ő a társam, nem a „Zuram”. Én szeretem az „Emberem” kifejezést. Meg a magyar nyelvet. Emberemre akadtam…

Annyira csodás lenne az „Emberem”-re akadni. Az mondjuk elég rémes, hogy egyszer már sikerült, de elszúrtuk. Viszont vágynék egy emberre, aki amúgy férfi nemű. És akinek bejön, hogy igazi vagyok. Nem csak belül, kívül is. Rossz hír, hogy bár kis hazugsággal lehet rólam jó képeket csinálni, de épp úgy nézek ki, mint egy átlag negyvenes nő. Sőt anya. Nekem is jót tesz a romantikus gyertyafény. Nem csak a szépítő szűrő a telefon kameráján.

Azt sem mondom, hogy időnként nem csúszok bele játszmákba. Belecsúszok. Nem vagyok mindig önazonos. Nekem is megvannak a magam hendikepjei, sérülései, hátizsákja saját, és transzgenerációs pakkokkal. Viszont minden nap igyekszem kihordani valamit belőle. Akár azzal is, hogy írok. A Varázsló, akiről tegnap meséltem megtanított a hétköznapi tudatosságra. A „Zuram” szerint ösztönlény vagyok. Amúgy van benne valami. Szeretek enni, hangosan nevetni, sírni, érezni, érinteni, élni. De közben igyekszem figyelni és tetten érni a mintákat, a sérüléseket. A rutinokat, amelyek kérés nélkül lefutnak, mert mindig így csináltam, így tanultam anyámtól, így védenek meg attól, hogy fájjon.

Régen is megosztó voltam. Régen más miatt, mint most. Régen én voltam a szarkasztikus, okos, hangos, extrovertált lány, aki bármikor képes volt bárkit egy jó poénért megbántani és közben azt hitte vicces. A lényegem hasonló volt, mint most, de ez volt a páncélom. A védelem, ami megóvott attól, hogy sebezhetőnek látsszak. Ma már tudom, hogy annak ellenére, hogy vonzó volt sok ellenkező nemű számára, mégiscsak valamiféle férfias működésmód volt. Örülök, hogy mára, nőiesre tudtam cserélni. Viszont ebben az a félelmetes, hogy most nem tudom kipróbálni gyakorlatban milyen ez a működés. A Varázslóval sikerült. Egy darabig. Amúgy addig voltunk igazán boldogok is. De az ott, és akkor nem volt tudatos. Csak megtörtént, magától. Azóta sok mindent megértettem. Arra jutottam, hogy most már egy férfit szeretnék. Nem kell, hogy tökéletes legyen. A párkapcsolat úgyis tanítás. De legyen készen arra, hogy férfi legyen, egy nő mellett. Én vállalom, hogy nekem jó gondoskodni. Jó hazavárni valakit. Már nem akarom legyőzni a társamat. Ma azt gondolom, hogy nekem bőven elég önmagam legyőzése. Bőven elég lesz lakatot tenni a számra, amikor előbújik belőlem a „Segítő”. Mert már tudom, hogy nem nevelhetem fel a férfit, aki a társam. Illetve, ha mégis, egyetlen eszközzel. Úgy hívják bizalom. Hit. Benne, hogy képes rá, hogy azzá váljon, akivé lehet. A legjobbá, amit ki lehet hozni belőle. És ez az ő dolga. Neki kell akarnia kihozni önmagából. Nem nekem. Én egyetlen dologban tudom támogatni. Abban, hogy hiszek benne. Ha kell csendben, ha kell szavakkal.

De ezt nem írhatom ki a Tinderre. Meg amúgy sehová sem. Na, jó, ide a blogra de. Név nélkül. De attól azért félek, hogy ez inkább ijesztő, mint vonzó. Mert ehhez olyan Ember kell a férfi neműekből, aki készen van erre. Készen van arra, hogy egy olyan nővel éljen, aki látja benne a legjobbat, aki lehetne. Ez lehet szárny, de lehet béklyó is. Fura, hogy azt írtam, éljen. Mármint együtt. Büdös Freud. Mi sem áll távolabb tőlem most, minthogy bárkivel együtt éljek. Na, jó a Varázsló kivétel. Eddig azt hittem, hogy irdatlanul független és önálló vagyok. De közben, mikor kicsit nem figyelek oda, azt írom élni valakivel. Ezen majd gondolkodom. Patthelyzet. Ha szívesen maradok a látszatban, karistolok a felszínen, kicsit hazudós képeket teszek ki a Tinderre, vagy bárhová, kicsit hazudós vagyok abban, hogy ki vagyok igazából, tuti találok valakit. És ahogy a fenti elszólás mutatja, belül igazán vágyom is rá. De közben meg hazudósat nem akarok. Úton járót szeretnék. Igazit. Lehet tökéletlen, csak gondolkodjon, érezzen, legyen úton önmaga felé. És legyen valami küldetése a világban. Fura volt rájönni, hogy számomra ez a vonzó. De ez az.

És miközben játszadozom a valódi és a hazudós profillal a Tinderen, blogolok a gondolataimról és pillanatról pillanatra keresem a legjobb helyemet a világban, nagyon nehezemre esik megtanulni várni. És bízni. Megtanulni elfogadni, hogy totál mindegy, hogy általában a világban fura vagyok és UFO. Totál mindegy, ki mit gondol rólam. Ki hogyan kapcsolódik, vagy nem. Minden és mindenki meg fog érkezni idejében. És nincs más dolgom, mint menni a saját utamon. Azon a módon, ahogyan ott és akkor éppen tudok. Sírva, nevetve, dühöngve, világmegváltva. Tökéletlenül tökéletesen.

Szóval lehet, hogy általában a nem igazi jobban működik a világban, mint a valódi. De az én szempontomból az a lényeg, hogy képes legyek kivárni, míg megérkeznek az életembe azok az emberek, helyzetek, dolgok, akik, és amelyek ahhoz tudnak kapcsolódni, aki és amilyen én vagyok ma.

Egy csodás tanítótól kaptam egy Márai idézetet egyszer. Megosztom. Sokszor gondolok rá, mert ebben elég béna vagyok még. És mára azt hiszem ennyi is. Ébred a gyerek.

„Márai Sándor: Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”

Megérkeztem. A ház előtt ült. Egy kényelmetlen széken. Könyv volt a kezében, de akkor már nem olvasott. Engem fürkészett. Szemmel látható érdeklődéssel, de nem izgatottan, inkább valami mindent tudó, derűs egykedvűséggel. Mint egy öreg, kibillenthetetlen teknősbéka…

Tudtam, hogy nem ismerem. Hogy sosem láttam azelőtt. De valahogy ismeretlenül is ismerős volt. A vesébe hatoló nézés, ami máskor zavart vált ki belőlem, most valami fura, kölcsönös fürkészést indított el. Nem vibráló izgalmat. Valami mást. Ami nyugodt és szemlélődő. Köszöntem neki. Köszönt. És ott maradt kettőnk közt ez a kutató figyelem. Nem tudom miért. Nem volt jó pasi. Melegítő, póló, pulcsi, papucs. Borosták, mindössze néhány centis haj. Ha nem lett volna olyan hihetetlenül nyugodt, derűs és stabil, még ijesztő is lehetett volna a nyers, érdes kimunkálatlansága.

De nem volt. Valahogy beégett. A kép. A pillanat. Az érzés. Ahogyan ült a ház előtt és nézett. Egyik lábát a másikon lazán átvetve, könyvvel a kezében, a kora reggeli párás napsütésben.

Kicsivel később bemutattak neki. És kiderült, hogy mégiscsak ismerem. Nem őt. Csak a nevét. Anekdotaként, idézett bölcsként. Egyetlen aforizmát, vagy történetet sem tudtam felidézni, amit hallottam tőle, vagy róla. Csak a nevére emlékeztem és a fordulatra, ahogyan idézte egy fiú, akit mindketten ismerünk. Zavarba jöttem. Nem is tudom miért. Éreztem felkúszni az arcomba a meleget és a pírt. És megérkezett a zavaromat világosan jelző hadarás és vibrálás is. Fogalmam sincs miért. Nem is tetszett. Csak valahogy ott termett a zavar. Egyik pillanatról a másikra. Talán attól, ahogyan nézett. Azzal az elnéző, egykedvűen derűs, vesébe látó, Buddhás nézésével. Mint aki mindent tud, és mindenen túl van. Aki mindent ért és lát…

Elmenekültem. És onnantól folyton magamon éreztem a tekintetét és a figyelmét. Beszélgettem. Egy fiúval. Arra jött. Nézett és kinevetett. Megint azon a zavarba ejtő módon. Nem igazán a szájával. Inkább a szemével, a lényével. Biztosan tudod milyen ez. Amikor azt érzed, hogy ő tud valamit rólad, amiről neked fogalmad sincs. Nem bántó módon. Olyan bölcsen. Kedvesen, elnézően, szeretettel. Úgy, hogy azt éreztem átlátszó vagyok. Mint egy tiszta üveg palack. Ő rám néz, és pontosan látja, mi van a palackban. Jobban, mint én magam. De ettől inkább kíváncsi lettem, nem megbántott…

Kérdőn néztem rá, sőt meg is kérdeztem, min mosolyog olyan nagyon. Azt mondta elmeséli majd. És később elmesélte. Elmesélte, hogy ő látja, amiről nekem addig csak valami halvány, de soha el nem fogadott sejtésem volt. Elmesélte, hogy az energia, a figyelem, ami nőként kiárad belőlem, az olyan, mint egy mágnes. Magához rántja a férfiakat. Megfogja őket és nem ereszti. Kinevettem. Legyintettem rá. A jelenséget - felém irányuló figyelem formájában-, nagyon sokszor tapasztaltam korábban, de nem értettem soha. Azzal léptem túl rajta, hogy nyilván rosszul érzékelem.

Nem vagyok jó nő. Sosem voltam. A szó klasszikus értelmében. Inkább az a csaj, akire azt szokták mondani, van benne valami. De én magam sosem hittem ezt igazán, szóval több, mint béna voltam ezekben az ügyekben. Amikor erről beszélt velem, nem vettem komolyan. Pedig látszott rajta, hogy teljesen őszintén mondja. De nem akart meggyőzni. Csak annyit mondott, hogy kezdjek el figyelni. És elkezdtem.

Nem mondom, hogy értem. Sőt ma már abban sem vagyok biztos, hogy amim ott és akkor megvolt, ma is megvan még. Nem tudom. Egy időben azt hittem az egész képességem, figyelmem, vonzerőm Nála maradt. Ma azt gondolom, talán nem. De még mindig nem vagyok biztos benne. Talán csak a szívem, a lelkem és a tudás arról, hogy Ő az. Ez maradt nála...

De ezeket akkor még nem tudtam. Jöttem, mentem, csináltam, amiért odamentem.

Egyszer leültem egy székre a teraszon és belehallgattam egy előadásba. Mellém ült. Kisvártatva a hátamra tette a kezét és az kérdezte: „Téged úgy szeretnek, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek?”

Kedvesnek és barátságosnak látszottam akkortájt. Aki bárkivel könnyedén szóba áll és kapcsolódik. De ez hazugság volt. Jelmez, álarc, védelem. Senkit, soha nem engedtem be. Belülre. A kételyek, fájdalmak, bizonytalanságok folyton kavargó, hullámzó, iszonyatosan intenzív és mindent felemésztő világába. Magam is csak időnként mertem benyitni, mert amit ott találtam, az felperzselt, feszítő és kikerülhetetlen kérdéseket dobált elém, amik megválaszolására nem voltam kész…

Emlékszem mit gondoltam abban a pillanatban. Hogy elküldöm a francba. Hogy ki ez a fickó, akiről pár órája azt sem tudtam, hogy létezik? Idejön és felteszi azt a kérdést, amire pontosan tudom a választ, és amit épp akkortájt takartam le egy elmozdíthatatlanul nehéz és terjedelmes betontömbbel, hogy még csak véletlenül se tudjak jobban elmélyülni benne, mert akkor kifutok a világból. Azt gondoltam elküldöm a pics@ba. Vagy válaszolok valami tök sablonos dolgot és megszabadulok tőle. De valamiért a levegővétel után nem ezt tettem. Beszélni kezdtem, majd zokogni…

Órákig tartott. Elbújtam. Nagyon ronda vagyok mikor sírok és egyébként is elrejtettem, rejtem, ha valami nagyon fáj. Bekuckóztam a faházba és megállíthatatlanul ömlött belőlem az évek óta eltemetett fájdalom. A szikla elolvadt a sós víz tengerében. Ő néha benézett. Nagyon keveset beszélt. Nézett, érintett, elment, majd visszajött. Várta, hogy kifolyjon, aminek kell…

És utána beszélgetni kezdtünk. Illetve ő beszélt. Nagyon sokat. Kimondott szavakat, amikkel nem feltétlenül értettem mindig egyet, de elgondolkodtatott. Ő egy más minőség volt, mint amivel addig találkoztam. Bölcs, erős, stabil és szeretetteljes férfi minőség. Nem lenyomó, nem meghódító, nem bizonyító, önigazoló fajta. Kiérlelt, csendes, stabil, meleg. A bejárt saját út bölcsességével.

Elment a nap. Vele. Nem tudom hogyan. Talán Ő sem. Arra emlékszem, hogy este van. Bent ülünk egy teremben és hallgatunk valakit, aki beszél. Valami félig alvó, félig éber állapotban. A keze a hátamon, a fejem a vállán. Mintha mindig így lett volna. Pedig aznap reggel azt sem tudtam még, hogy a világon van. És eljött a lefekvés ideje és valahogy ott volt a levegőben a vágy, annak a vágya, hogy ugyanoda menjünk aludni. Volt benne mohó fizikai kívánság is. De benne volt a természetes együtt létezés egyszerű varázsa, a mindig ismertelek tudása, annak a tudása, hogy együtt aludni normális, annak dacára, hogy itt és most még nincs 24 órája sem, hogy találkoztunk. Egyikünk sem értette igazán. Belecsúsztunk valamennyire, de a racionalitás azt mondta ez elképesztően fura. Gyors. Értelmezhetetlen…

Külön aludtunk. Akkor egyszer. Utána soha többé. Legalábbis ott. Kilenc nap volt. Életem legvarázslatosabb, legintenzívebb és mindent megváltoztató kilenc napja.

A reggel úgy érkezett meg, ahogy két olyan ember között szokott, akik életeket éltek le együtt. Természetesen, a magától értetődő összetartozás érzésével. Amitől egy bögre kávé is ünnep. Amikor együtt reggelizni egy asztalnál, életed legfontosabb és legemlékezetesebb pillanatává válik. Minden úgy különleges, hogy közben hétköznapi. Amikor tudod, hogy megérkeztél. Hogy egész életedben erre vágytál. A két egész, szavak, magyarázatok nélküli, természetes teljessége. Amikor nincs szükséged ételre. Amikor be tudod fejezni a mondatait. Amikor érzed, érted, érzékeled. Úgy, mint saját magadat. Mint az átlátszó üvegpalackot. Amikor össze vagy drótozva vele. Nem tudod elkülöníteni, hogy melyik érzékszerveddel fogod fel melyik részét. Egyszerűen csak tudod, mély, ismeretlen mélységben gyökerező tudással, hogy ki Ő. És azt is, hogy Ő az. És mint amikor a villám belehasít a sötétségbe és élesen megvilágít mindent, amiről addig sejtelmed sem volt, megláttam Őt. Sebezhetőnek, igazinak, sebzettnek. Bölcsnek. Páncélos bölcsnek. Megláttam a munkamániáját, az „odaadom magam bárkinek, bármikor, ha segítség kell” működését. A „csak akkor vagyok értékes, ha hasznos vagyok” mintáját. A küldetéstudatát. Az önmagához való önbüntető viszonyát. A dühöngést, amikor nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Láttam. Tökéletlenül tökéletesnek.

Nem beszéltünk róla mi lesz holnap. Csak voltunk. Együtt. Burokban. Másállapotban. Sosem felejtem el az arcát, mikor ezt mondtam neki. Másállapotban vagyok. Értette, hogy nem a várandósságról beszélek, de végig futott az arcán az elemi rettegés…

Nincsenek szavaim arra a kilenc napra. Nem tökéletes volt. Emberi. Igaz. Valódi módon kapcsolódó. Minden szinten. Minden létező, kimondható és kimondhatatlan módon. Fénylettünk és sugároztunk. Mindketten. Mindenki tudta, érezte körülöttünk is, hogy ez valami egyszeri és megismételhetetlen. Villanások, pillanatok, megélések, amik soha nem fognak elmúlni belőlem.

Az érzés, ahogyan a zsezsgése elillan az ölelésemben. Ahogyan lecsendesedik, megérkezik önmagába, hozzám, a pillanatba. Ahogyan leolvad róla a páncél, ami védelmezi. És ott áll előttem pőrén, szavak nélkül és én tudom, hogy soha senkit nem engedett még ennyire közel. És hogy most először nem fél. Nem fél a belőlem parttalanul, kérdés és kérés nélkül kiáradó szeretéstől. Beengedi, nem gondolkodik rajta, a holnapon. Ahogyan elalszik a karomban. Összerándulva átzuhan az álomba. Öntudatlanul, kiszolgáltatva, nyugodtan, biztonságban. Ahogyan sosem szokott. Évek, évtizedek óta. Vagy talán soha…

Pedig egy gyerektábor emeletes ágyán alszik velem. Egyetlen helyen. Egyetlen takaróval. Összesimulva. És amikor én is tudom, hogy soha, de soha nem aludtam senki ölelésében. Odabújtam persze, de egy idő múlva fojtogatóvá és kényelmetlenné vált. És az ágy másik szélére menekültem. Egy saját takaró alá. Pedig már elmúltam negyven. És sosem aludtam senki ölelésében reggelig. Amikor rájöttem, hogy nem csak ő bízik. Én is. Életemben először. Tudtam őt. Minden rezdülését, belső történését. És közben nem tudtam róla semmit. Kicsoda, hogyan él, mi mozgatja a hétköznapi világban. Nem tudtam és nem is érdekelt. Mert nem volt fontos. Mert mindent tudtam róla, ami igazán lényeges. Tudtam mellette hallgatni. Tudtam a csendjeit. Varázsolt az érintése, a hangja, a tekintete. És az enyém ugyanúgy varázsolt. Tudtam vele beszélgetni, nevetni, enni, játszani, együtt gondolkodni. Értettem, tiszteltem, értékeltem, tudtam, tudom, hogy Ő az. És vágytam. Vágyom. Férfiként, emberként. Társként. Lélekként, szellemi lényként, szakrális és profán módon egyaránt…

Lehet azt mondani, hogy ez simán csak szerelem. Nem tudom. Nem vagyok szakértője a témának. Lehet azt mondani karma. Bármiféle címkét akaszthatunk erre a találkozásra, de nincs értelme.

Több mint két év telt el az óta. És lassan egy éve lesz, hogy elküldött. Hosszú hónapok óta nem beszéltünk, nem tudok róla semmit. Mégis él bennem. Pontosan úgy, mint ott és akkor. Élő, valódi, igaz. Ha most bekopogna, onnan tudnám folytatni, ahonnan kezdtük. Mert bennem ez a tudás nem változott. Nincs senki, aki a helyére léphetne. Pedig ezer idegesítő tulajdonsága van. Nehéz vele. Két totál külön világból érkeztünk. Totál más rutinokkal. Életvitellel. És FÉRFI. Irányító, öntörvényű, erős, makacs. De szeretem. Most is. Visszamennék és élném azt az életet, ami mellette lehetséges. Lennék a társa. Igazán a társa. A NŐ. Aki kiapadhatatlan forrásként ad. Mert ma már tudnék. Azt hiszem. A kilenc nap egy inkubátor volt. Minden megtörtént velünk, ami férfi és nő közt megtörténhet, és aminek értelme van. A kapcsolódás az elemi FÉRFI és NŐI minőségben. A két egész teljessége…

Azóta persze tudom, hogy szó sincs két egészről. Leginkább talán két háborús veteránhoz hasonlítunk. Teli sebekkel, időjárásra hasogató, rég elfeledett, vagy sosem tudatosult hegek emlékével. Amikre nem is emlékszünk, csak haragot, félelmet, feszültséget vált ki belőlünk. Időnként egy rebbenő simítás is. Nem tudjuk miért, csak kiömlik, kiárad, bánt és sérülést okoz…

Az inkubátor ideális. Az élet nem az.

Pedig én egy életre terveztem. Valójában meglepően rövid ideig tartott. És meglepően mélyre ment. Minden sejtem, fizikai, mentális, érzelmi és spirituális porcikám őrzi ennek az időszaknak a lenyomatát. Soha többé nem leszek nélküle. A részemmé vált. Nem emlékké. Én lettem. A gondolataimban, az érzéseimben, a hitemben. Az a kilenc nap és az azt követő néhány hónap mindent megváltoztatott. Alapjaiban, lényegében, a gyökerektől indulóan és visszavonhatatlan módon. Ajándék volt. Egyszeri, megismételhetetlen, szavakba önthetetlenül értékes. Megváltoztatott. Kinyitott bennem egy ajtót. Rám szabadított rengeteg fájdalmat, félelmet, sőt, rettegést. Rengeteg igazságot. Tükör volt, amibe néha elképesztően nehéz belenézni. Szabadságot adott, majd bilincset tett rám. Az elvesztéstől való félelem, rettegésből kovácsolt, letéphetetlennek érzékelt bilincsét.

A vége, olyan volt, mint az örvény. Amibe csak akkor nem fulladsz bele, ha nem kapálózol. Hanem hagyod, hogy beszívjon a legmélyére és onnan rúgod fel magad. De ehhez hihetetlen nagy belső erő, tudatosság, jelenlét és hit kell. Nekem akkor nem volt. Amikor kavarogni kezdett körülöttünk, bennünk, köztünk az örvény, kapálózni kezdtem. Kétségbeesetten, rettegve, ostoba és bántó módon. Elveszítettem. Elárultam. Egyedül hagytam, mikor szüksége lett volna rám. Úgy, hogy közben nem is tudtam róla. Megmutattam neki milyen bízni. Vakon. Félelem nélkül. Megmutattam, milyen szeretve lenni. Milyen érzés teljesítmény nélkül elfogadottnak, szeretettnek, vágyottnak lenni. Adtam, varázsoltam. Kaptam. Varázsolt. De nem voltam még elég erős és elfelejtettem, hogy „Minden rendben van”. Illetve igazából akkor még nem is tudtam. Csak egy nagyon kicsit. Kilencnapnyit kaptam a végtelen hitből. Amúgy nem is csak ennyit. Kicsit többet. Pár hetet. Amíg elfelejtettem félni. Elképesztő érzés. Azt hiszed bármire képes vagy és nincs olyan dolog, ami rosszul alakulhat. Sosem drogoztam. De az lehet ilyen. Amikor nem tudod elképzelni, hogy olyan történhet, ami nem jó, nem oldódik meg, ami kibillenthet a szabadon áramló flow élményből…

Amikor elhagyott, majdnem belehaltam. Volt akkortájt egy csomó más is, amibe belehalhattam volna. És voltak mélységesen mély pillanatok, amikor igen vonzónak látszott a semmi. Még úgy is, hogy közben hiszem, és megingathatatlan bizonyossággal tudom, hogy nincs semmi. Valami van. Karma van, következmények vannak, újjászületés van…

Végtelen történet. Épp most olvasom a gyereknek. Gyerekkoromból emlékszem egy fura, fehér, természetellenesen mű sárkányra és egy teljes képernyőt betöltő lány arcra. Meg arra, hogy igazából azt a filmet nem szerettem. De a könyv döbbenet. Most, hogy már van hitem. Kicsikét tudok a buddhizmusról. Vannak érdekes párhuzamok. Legalábbis bennem születtek olvasás közben…

Életben maradtam. De szerintem soha, semmi nem fájt ennyire életemben. Mint elveszíteni Őt. Sokáig könyörögtem magyarázatért, szavakért, esélyért, bármiért, ami segít feldolgozni, megérteni, elfogadni. A feldolgozhatatlant, megérthetetlent és elfogadhatatlant. Egy ideje nem próbálok semmi ilyesmit. Augusztus óta imádkozom. Azért, hogy megbékélhessek vele. Azt hiszem, még imádkozom egy darabig. De függetlenül a fájdalomtól, a pokoltól, a rengeteg könnytől és kínlódástól, örökké hálás leszek azért a pár hétnyi, félelem nélküli szabadságért. Elmúlt, de emlékszem rá. Akkor ajándékba kaptam. Azóta dolgoznom kell érte. Haladok, de kicsit olyan, mint amikor megpróbálsz valamit lerajzolni, festeni, szavakba, szoborba, fényképbe önteni, ami benned fényes, részletgazdag és tökéletesen kimunkált. De mikor ránézel a „műre”, nem igazán hasonlít arra, ami benned van, amiből született. De azért gyakorolok. És keresem az eszközt is, amiben megszületik a „mű”. Nem is eszköz, inkább út. Nem vagyok szabad annyira, mint akkor voltam, mikor találkoztunk. De szépen lassan kezdem meghódítani a szabadság földjét. Vannak helyzetek, amikbe beleállok. Vannak gondolatok, amiket kimondok. Vannak szégyenek, amiket már nem érzek. Elfogadhatónak tartom a hibázást. A tökéletlenséget. Meg merem mutatni kívül, ki vagyok belül. Nem mindig és nem mindig úgy, ahogyan szeretném. De teszem és csiszolódik a képesség…

És egyedül vagyok. Nincs társam. Illetve van. Ő az. Még mindig. De megtettem vele valami olyat, amivel nem tudott mit kezdeni. Lefejtettem róla a páncélját. Nem teljesen és csak rövidke időre. És amikor ott állt pőrén és sebezhetőn, magára hagytam. Nem egyszerre. Lassan, lépésenként. Ő elkezdett visszabújni. De én néha visszaszaladtam és újra kihámoztam belőle. Végül nem bírta tovább. És teljesen mindegy, hogy ezt nem gonoszságból csináltam. Teljesen mindegy, hogy a felnőtt életemre korábban választott tanítóm épp Thor kalapácsával ütötte a legérzékenyebb részeimet. Teljesen mindegy, hogy nem voltam készen. Ha egy gyermek kitépi egy bogár lábát, akkor sem nő vissza, ha ő nem tudta, hogy ez baj, hogy nem nő vissza. Én nem a lábát téptem ki. A szívét.

Irdatlanul nagy árat fizettem érte. Fájdalommal, könnyekkel, kilátástalan kétségbeeséssel. Ürességgel, láthatatlansággal, zsírpárnákkal, egyedülléttel. Sosem gondoltam, hogy valami tud ennyire mély és fájdalmas lenni. Ez az életem egyik legmeghatározóbb élménye. Metamorfózis. Még ma is minden nap belehalok a hiányba. Nem úgy, mint tavaly télen. Máshogyan. De nagyon durva azzal a gondolattal ébredni, hogy vágysz egy társra. És azt is tudod, ki az. De ő közel egy éve – minden magyarázat nélkül - kirakott az ajtó elé, mint a Frédi-Béniben a dínót, és elég jó esély van rá, hogy soha többé nem fog visszaengedni. És még nem is biztos, hogy azért, mert én nem voltam neki épp ilyen elemi, zsigeri, mindent megváltoztató tapasztalás. Az voltam. Valószínűleg. Biztosan. De míg bennem a fájdalom azt váltotta ki, hogy megfogadtam épp az Ő tanítását, és változtatni kezdtem, benne valószínűleg nem. Azt tanította, hogy nézz szembe azzal, amiktől a leginkább félsz, menj bele. Játssz gondolatban, vagy a valóságban a legrosszabb verzióval addig, míg értelmét nem veszíti a rettegés. Minden nap ezt teszem. Vele. A munkával. Az egzisztenciális szorongásommal. A nőségemmel. Az emberi minőségemmel. Az anyaságommal. Minden szerepemmel és az esszenciámmal.

Nem tudom, Ő mit tesz. Nem tudom, mert még idén tavasszal is belehaltam minden információ morzsába, ami beszivárgott róla az életembe. Kizártam. Maradtak az emlékeim. A tudásom arról, hogy mit mondana, gondolna. Mit mondott, gondolt. A kenyér és étel receptjei, a helyek, a chili, a tárgyak a lakásomban, a hangja fejemben, az érintése, a harapása emléke a bőrömön, a reggeli gyakorlataim, a millió apró, kaleidoszkópba való üvegdarab, amelyek a legváratlanabb pillanatokban ömlenek elém. Kirajzolva egy soha el nem felejthető, mindent megváltoztató időszak, megélés képét.

Néha azt érzem, hogy kitépném, vájnám, marcangolnám magamból, a bőrömből, a húsomból, mindenfajta emlékezetemből Őt. És közben tudom, hogy gazdagabb vagyok a világ leggazdagabb emberénél. Mert kaptam általa, Vele, Tőle valamit, ami keveseknek adatik. Azt írtam egyszer, hogy Ő katalizátora volt valaminek. Igazából most is az. Minden nap, minden pillanatában. Nincs itt, de soha nem volt máshol. Bennem van. A gondolataimban, az érzéseimben, a meggyőződéseimben, a hitemben, az erőmben, a könnyeimben, a mosolyomban. Még mindig nem hiszem, hogy valaha szabad lesz a helye, valaki más számára. És ez elképesztő, döbbenetes, szomorú, dühítő, elkeserítő. És legszívesebben toporzékolva követelném az Égiektől, hogy vigyétek már el ezt az egészet és hagyjatok végre élni. Hogy hagyjatok már végre boldognak lenni. Megérkezettnek, kiteljesedettnek, szabadon áramlónak élni meg önmagam. És közben tudom, hogy mindez nem tőlük függ, nem Tőle, hanem tőlem. Tudom, hogy amire vágyom az belső állapot. És csak én tudom létre hozni. És azt is tudom, hogy ma sokkal ügyesebben csinálom, mint akár egy éve. De néha elképesztően nehéz. Néha hihetetlen erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy felkeljek és belekezdjek akár a legegyszerűbb dolgokba is. Néha úgy érzem nincs már hová nyúlni erőért, hitért, örömért, belső mosolyért…

És persze mindig van. Minden van. Bőség, kiteljesedettség, szabadság, félelem nélküli teremtés. Emlékszem…

De néha elképesztően elfáradok abban, hogy újra és újra képes vagyok erről megfeledkezni. Elképesztően elfáradok abban, hogy még mindig várok. Hogy a kicsit teamécsest, ami abban a cserép virágban ég, amit Tőle kaptam, még mindig azzal a belső kívánsággal fújom el, hogy „gyere haza”. És közben azt mondom ki magamban „Legyen”. Legyen úgy, ahogy lennie kell…

De még mindig nem született meg bennem az elfogadás és a béke. Azt hiszem, ideje van még az imádkozásnak….