Előre is elnézést kérek, de ma egy kicsit a pálya széléről fogok írni az otthoni iskola és szülői tanítóskodás témájában. Az egyetlen mentségem, hogy segíteni szeretnék és hogy az utóbbi hetekben ez nagyon gyakran jött szembe közvetve és baráti beszélgetéseken keresztül is.

Azért vagyok a pálya szélén, mert nekem egy Waldorfos, megfeleléskényszeres, viszonylag kötelességtudó, egyelőre finoman kamaszodó, 13 éves gyermekem van, aki eléggé önálló. Emellett pedig - bár még nekem is van -, a megfelelés kényszerem nem a fiam iskolai teljesítményéhez kötődik. Szóval ér mondani, hogy nekem könnyű és el is fogadom, ha itt abbahagyod az olvasást.

Mivel fogalmam sincs kinek épp milyen a gyermeke, vagy gyermekei, az élethelyzete, illetve ő maga, ezért nem konkrét tanácsokat akarok megosztani, csak fel szeretnék tenni néhány kérdést és szeretnék megosztani egy saját tapasztalatot, ahogyan általában kezelem, ha valamivel elakadok.

Az első és legfontosabb kérdésem az, hogy pontosan mi is zavar abban, amit most tapasztalsz? Én gyakran használom az írást a tisztázásra. Te is megteheted. Ilyen helyzetben sokszor fogok egy papírt, amire elkezdek felírni minden bosszantó gondolatot a témával kapcsolatban, amivel küzdök. Cenzúra nélkül. Ítélkezve, ovis módon, gondolkodás nélkül, ahogy kijön. Lehet, hogy nehéz, lehet hogy könnyű. Témája válogatja. De érdemes kimaxolni, akkor is ha nehezen indul be. Néha meglepő dolgok is rákerülnek a papírra, amit elsőre nem is gondoltam volna.

A válaszaid egy része vélhetően a körülményekről fog szólni. Amiben a gyerek hozzállásától kezdve, az értelmetlen tanulni valókon át, az időhiányig bezárólag bármi szerepelhet, ami rajtad kívül áll és nincs rá túl nagy hatásod. A másik pedig rólad, a kudarcélményeidről és az alkalmatlanságod megéléséről. Azt javaslom, hogy szánj rá időt, ürítsd ki fenékig a keserű poharat és írj ki magadból mindent, ami másokban, vagy magadban dühít a helyzet kapcsán.

Már önmagában ettől jobb lesz kicsit. És tényleg írd le. Végiggondolni az teljesen másmilyen, mint papírra vetni. És gépelni is másmilyen, mint írni. Csinálhatod bárhogy, de szerintem a papír toll a leghatásosabb kombó.

Van valami, aminek nem fogsz örülni. A konkrét helyzet, amivel küzdesz adott, marad még egy ideig, és a rendszer egyetlen változtatható eleme te vagy. Sem a körülmények, sem az egyéb szereplők - értsd a gyerek/ek, tanár/ok -, nem fognak változni, amíg te nem változol. Tudom, hogy ez kemény. És még mielőtt megköveznél, hogy osztom az észt, én ugyanígy küzdök bizonyos témákkal, csak az épp nem az otthoni tanítás. A módszer viszont univerzális. Én is használom.

Szeretném megismételni ezt az undok kijelentést, mert az egésznek ez a legfontosabb része: a rendszer egyetlen változtatható eleme te vagy!

Mielőtt heveny önostorozásba, önsajnálatba, önleértékelésbe, vagy bármi hasonlóba kezdenél, szeretnék szólni, hogy nem azt írtam, te vagy a hibás. Nem vagy hibás! Ennek a gyereknek a szülője vagy. Nem a tanára. Soha az életben nem voltál ilyen helyzetben és ezen kívül jó eséllyel van ezer más dolog, amivel kénytelen vagy most megküzdeni. Szóval nagy levegő és kérlek kezdd el elfogadni, hogy tökéletlen emberi lény vagy. Ha nem lennél, tuti nem olvasnád a blogomat! :) Van még egy hírem. Tök jó szülő vagy! Mert ha nem lennél, halálosan hidegen hagyna, hogy jól csinálod-e ezt az egészet. Ehelyett kétségbeesetten kutatod merre van a megoldás.

Na, akkor menjünk megoldás iránt. A listádról a fentiek értelmében lélekben ki is húzhatsz mindent, ami körülmény. Azzal úgysem tudsz mit csinálni. Ha esetleg holnapra megfeledkeznél erről, olvasd újra és emlékeztesd magad. :)

Ezek után valószínűleg olyasmik fognak maradni, amik a félelmeidről szólnak. Például, hogy a gyereked miattad nem jut be a tuti suliba, derékba törik az élete, nem fog felnőttként boldogulni a világban, vagy ilyesmik. Vagy, hogy te magad mennyire szar szülő vagy, mert türelmetlen vagy, kiabálsz, nem tudod elérni, hogy ott maradjon, vagy tanuljon, nem tudod elmagyarázni, vagy szíved szerint hagynád az egészet a francba, szóval totál megbuktál, mint anya, vagy apa. Vagy, hogy majd mit fog szólni a tanár, hogy a gyerek nem teljesít. Lehet, hogy kihagytam valamit, de talán ez a három fő csapás. Mindegy, hogy melyik, vagy milyen kombináció, de tuti, napról napra feszültebben fogod várni a következő suli napot - a gyerekről nem is beszélve -, amikor újra belekényszerülsz ebbe a rémálomba.

A következő egy vizualizációs gyakorlat. A maradék félelmeidet vedd sorban egyesével és képzeld el a lehető legborzasztóbb forgatókönyvet, amit csak tudsz a témával kapcsolatban. Én azzal kezdeném, ami a legerősebb érzelmi reakciót váltotta ki, mikor leírtad. A vizualizáció attól fog működni, hogy leülsz és nagyon komolyan elkezded kiszínezni, érzelmekkel megtölteni a legrettenetesebb fantáziádat ezzel kapcsolatban. Szánj rá időt és legyen szélesvásznú, színes, szagos, ízes a mozi. A könnyebbik verzió az, amikor elsőre rájössz, hogy még a legrosszabb fantáziád megvalósulása után is fel fog kelni a nap, szóval végül is az egész nem annyira rémes. A nehezebb, ha erre nem jössz rá rögtön, hanem irdatlanul szenvedni kezdesz. Ez esetben addig érdemes barátkozni ezzel a képpel újra és újra vizualizálni napokon keresztül, amíg végül rájössz, hogy még ezután is fel fog kelni a nap.

Ha ez is megvan, már egy jó nagy adag érzelmi terhet letakarítottál a közös tanulásról és sokkal könnyebb lesz, mert már nem fogod közben annyira komolyan venni magad, mint eddig. 

A haladó kurzus arról szól, hogy azon is mélázol, pontosan miért fontos neked, hogy a gyerek a legtutibb iskolába menjen, hogy ki fog téged szülőként minősíteni, és az miért is fontos neked. Ezek is félelmek, csak eggyel-kettővel-sokkal mélyebben vannak. De ez már tényleg hardcore, szóval ezt csak simán ugord át, ha nem most van itt az ideje ezekkel szembesülni.

Két egyszerű bónusz kérdés a végére. Az egyik, hogy biztos-e, hogy ebben az itthoni iskolai időszakban az a cél, hogy minden feladat ezer százalékra elkészüljön? Arra gondolok, hogy amikor a gyermek suliba járt is megesett-e, hogy nem mindig volt házija, torna cucca és nem kapott mindig hatost. Ha a válasz igen, a tanulást elég lehet hármasra (kettesre) abszolválni. :)

A másik, hogy fel tudsz-e idézni egyetlen olyan alkalmat, amikor valamit könnyedén és örömmel csináltál meg? Ha igen, akkor mielőtt nekiültök a napi tanulási penzumnak, húzd elő ezt az élményt és amennyire részletesen csak tudod, képzeld el és töltsd fel az akkori pozitív érzéseddel. Ezzel az érzelmi állapottal ülj a gyerek mellé és valahányszor érzed, hogy elgurulni készül a gyógyszered, kérj pár perc türelmet és próbáld ezt az érzelmi állapotot újra, meg újra felidézni és ebben folytatni.

És amúgy ez halál macerás lesz. Mert minden feszülés előhozza a szokásos mintáinkat. A robotpilótát. Minden változtatás ilyen. Vérverejtékes tudatosság. Ha elkezded, akkor is fogsz bénázni és lesznek jobb, meg rosszabb napok. De légy türelmes magadhoz! Tudatosíts minden apró kis sikert és bocsásd meg magadnak, hogy nem vagy tökéletes. Ér kiakadni. Ember vagy, nem gép. És ne add fel! Egyre gyakrabban fog sikerülni és egyre gyorsabban fogsz visszatalálni, miután kibillentél. Egy valakihez mérd a változást, önmagadhoz. És ne várd, hogy egyik napról a másikra történik. Az alapproblémád valószínűleg több évtizede alakult ki. Három napnál több kell, hogy megtanuld kezelni. 

Jó szülő vagy! Végigolvastál egymillió karaktert, amit ideírtam, hátha van benne egy segítő gondolat.

És tök mindegy mennyit csinálsz meg ebből. Ha semmit, az is oké. Akár maga az olvasás is elindíthat valamit. De ha nem, az sem baj. Drukkolok Neked!